Van egy vidéke Erdélynek, egy szép dimbes-dombos táj, ami Kolozsvártól és Besztercétől délre, a Marostól keletre, szinte egészen Marosvásárhelyig húzódik. Ez a mindenki által legalábbis híradásokból jól ismert népzene és néptáncok hazája, a Mezőség. Valamikor magyarok lakta vidék volt, mára imitt-amott kis szigeteken még megmaradt a magyar lakosság a többségi románság tengerében. A megélhetésük nagyon nehéz, főleg mezőgazdaságban dolgoznak és próbálják felnevelni gyermekeiket. Ezen a vidéken jártunk egy magyarországi civil szervezet tagjaival, akik a Humana Regun szászrégeni civil egyesület meghívására ide is ellátogattak. Egy nagyon szép, tanszerekből, technikai eszközökből összeállított csomaggal lepték meg vendéglátóikat Magyarfülpösön a Szivárvány Szórványkollégium Szivárvány Házában.

– Az egész 2003-ban kezdődött, amikor a román tanügy úgy döntött, hogy a magyar oktatást újra el lehetett indítani itt Magyarfülpösön, ahol ma a lakosságnak csak egyharmada magyar. Éppen hiányzott két gyerek, így a szomszéd faluból, Mezőörményesből „importként behoztunk” kettőt, két testvért, akiket a nagymama szívesen adott közénk, hiszen az „anyuka ismeretlen helyen dolgozik”, apuka kilétéről pedig nem tudni semmit. Először idejöttek hozzánk a parókiára lakni, akkor a bentlakás még álmaimban sem szerepelt – kezdi a történetüket a kezdetektől elmesélni Ady István református lelkész.

– Következő évben már elterjedt a hírünk és a szomszédos falvakból újabb és újabb jelentkezők érkeztek. Így bérbe vettünk a faluban egy üresen álló házat két szobával és konyhával, ahol a megnövekedett létszámot el tudtuk szállásolni. Akár a néphagyomány, szájról-szájra terjedt a hírünk, hogy ellátást biztosítunk, sőt a taníttatásukon túl még fel is öltöztetjük a gondozott gyerekeket, így egyre többen érdeklődtek felőlünk. Ekkor döntöttük el, hogy megépítjük a bentlakást 16 férőhellyel óvodás és alsó tagozatos diákok számára. Kissé később elhatároztuk, hogy Szászrégenben is beindítunk egy bentlakást a felső tagozatosok számára. Ma ott már tízen laknak és tanulnak.

Jelenleg Magyarfülpösön a kis korosztály tanul óvodás kortól harmadik osztályig, a negyedikesek pedig az általános iskola befejezéséig Szászrégenben. A kis közösség immár eredményeket is fel tud mutatni, hiszen az itt kezdők közül egy kislány már egyetemen tanul Kolozsváron, másik két kisfiú pedig vízvezeték szerelő és informatikus szakmát végzett el. Persze a kötelező havi hozzájárulást, 650 lejt, ami a továbbtanulásukhoz kell, az egyesület állja. Fennállásunk rövid időtartamából adódóan sajnos még nincsenek „visszatérőek”, akik esetleg bekapcsolódhatnának ebbe a nagyon nehéz munkába. Ők sajnos még nem tudják viszonozni munkájukkal az értük tetteket, de húsvétkor mindig visszajönnek és meglocsolják a család nőtagjait, segítőimet, Éváékat és Veráékat.

– Ha a múlt héten jártak volna itten, látták volna azokat a boldog gyermekarcokat, aki itt tölthettek egy hetet a körünkben. Hiszen ők nem tehetnek arról, hogy hova születtek. A legtöbbjük, ha otthon marad, csak kizárólag román nyelven tanulhatott volna – meséli el tapasztalatait Bodor Vera tanítónő.

– Jelenleg több kis faluból, tanyákról járnak ide a gyerekek, akik lelkileg és gazdaságilag is mélyszegénységben élik meg mindennapjaikat. Talán csak két fő jár be egy szomszédos kisfaluból, a többiek tanyákon élnek. Van úgy, hogy Robi hétfőn még egyik tanyáról behozza, de pénteken már nem tudja hova hazavinni őket, mert közben a szülők elköltöztek. Lehet, hogy ma ez elképzelhetetlen, de Éva és Vera hétfőn először is tetűmentesítést végez. Ezért is örülünk minden háztartási vegyszernek. Pályázatokból tartjuk fent az otthont, a román állam egy lejt sem ad a működésünkhöz. A szülők hétvégén megnézik a testvérek közül kinek jó a cipő, és ha akad olyan testvér, akinek talál a lábára, akkor a mi tanítványunk mezítláb jön vissza hozzánk, vagy esetleg strandpapucsban. Néha elkeserítő a helyzetünk. De hadd mondjak valami pozitívumot is: végre kezdenek ránk is odafigyelni, hiszen ezelőtt pár héttel épp én vehettem át Kecskemétem az Európa Gyermekeinek Jövőjéért Díját. Meg kell mondanom, hogy jól esik, ha az anyaországból is érdeklődnek felőlünk, munkánk felől. Hiszen az köztudott, hogy a munkatársainknak bért kell adni (ezt állja csupán a román állam), aztán itt van a víz, gáz, villany, vécépapír, mosogatószer. A tányérokba ételt kell tenni, cipőt, ruhát kell adni reájuk, és még sokáig sorolhatnám. Szerencsére ruhával még ellát a holland testvérkapcsolatunk.

– Amikor idejöttem Magyarfülpösre 1984-ben és Nagyercsét átvettem, mint szórvány falut, akkor élt ott még négy magyar. Idén, január negyedikén, eltemettem az utolsó magyar nagyercsei embert. Tancsról, egy közeli kis faluból összesen két gyerek jár ide hozzánk. Úgymond, ha átvitt értelemben is, több helyen már „leengedtük a sorompót”, elfogytunk. Talán az odafigyelés az, amire legjobban vágyunk. Itt lehet látni ezt a szép épületet, amit a holland kapcsolatnak köszönhetünk, de most épp vakáció lévén nem láthatják a gyermekeket. Volt olyan vendégünk aki, amikor családlátogatásra kivittük a növendékeinkhez, a harmadik családhoz, már nem volt hajlandó belépni. Hihetetlen a nyomor. De a munkaadó gazdának arra futja, hogy kamerát szereltessen a „béresei” otthonának bejárata elé! Volt úgy, hogy januárban mi mentünk ki a Vera férjével tűzifát vinni és begyújtani a kályhába, hogy a gyerekek meg ne fagyjanak. Apuka nem volt rá képes, anyukáról nem tudni merre járt. Matracokat vittünk és fóliával fedtük be az ablakot, így védekezve a hideg ellen.

– Megjön a Vaszika (magyar anya, román apa), felszolgáljuk a gyerekeknek az ebédet, és ő a tányérból csak a levest issza ki, mert a tésztát, a tartalmasabb részét otthon az anyuka szokta megenni. Istvántól megkérdezzük, hogy mit evett a hét végén, azt válaszolja, hogy diót, mert az van a határon. A szegénység az is nehéz teher, de a legborzasztóbb az agresszió, amivel otthon találkoznak. Van ahol 5-7 gyerek van. Ide kell hoznunk az óvodás korút is, mert másképpen nem ismeri meg a színeket, nem tanul meg magyarul beszélni. A kanalat nem ismerik. Mosakodni is itt tanítottuk meg őket, volt olyan, hogy egy kislány üvöltött, mert nem akart a vécére ráülni, olyat még nem látott – meséli Székely Éva szociális munkás.

– Honnan várhatunk még segítséget? Huszonhárom éves a holland kapcsolatunk, de már kiöregedőben az ottani testvéri társaság. A fiatalok pedig másképp látják a világot. Azt mondják, hogy Románia uniós állam, szép gépkocsik járnak az utcán, szép paloták épülnek, tehát minden rendben, nincs szükség további segítségre. Talán a kiszámíthatóság lenne a legfontosabb. Ne csak egy-két hónapra tudjunk tervezni. Jó lenne egyszer egy évre előre tervezni. Pályázunk a Bethlen Gábor Alaphoz, a Communitas Alapítványhoz. Jó lenne már egyszer végre a munkatársainkat nem minimálbéren dolgoztatni, megbecsülni a munkájukat.

Székely Robi, a beszerző – aki épp kisbabájukat vigyázta beszélgetésünk folyamán – sokat látott emberként csak pár szóval kapcsolódik párbeszédünkbe. Meséli, volt olyan, hogy hétvégén az apuka az ülepítőben tartotta a 8 éves kisfiát büntetésképpen, mert nem vigyázott a testvéreire, de akadt olyan is, hogy az apuka láncfűrésszel fenyegette a családját, ha nem teremtenek elő neki pálinkát.

– Jelenthetnék őket a gyermekvédelemnél, de hogyha elveszik a családjaiktól, mi a garancia arra, hogy magyar nevelőszülőkhöz kerülnek, vagy állami gondozásba, ahol a körülmények még rosszabbak, mint otthon – mérlegel a lelkész.

– Az lenne jó, ha minél többet itt tudnának nálunk tartózkodni. A hosszú nyári vakáció, amit minden más gyerek imád, számukra büntetés. Sokszor a nyári táborunkból nem akarnak hazamenni. Az lenne az ideális, ha 2-3 hétre valahova tudnánk elvinni őket táborozni. Nem feltétlen külföldre, Magyarországra, hiszen ahhoz szülői engedély, útlevél kellene. Itt Erdélyben is sok csodálatos hely van. Megkerestünk több menő vállalkozót, panzió tulajdonost, akár csak a menedékház udvarában sátorhelyeket ajánljanak fel. Nem volt rá egyetlen jelentkező sem. Pedig ezek a gyermekek egyáltalán nem agresszívak. Mi még soha szégyent nem vallottunk velük.

Kérdésemre, hogy minek nevezné ezt a nagyon nehéz munkát, Ady István lelkész kissé elgondolkodik.

– Nemzetmentő? – sietek segítségére.
– Igen, lehet. Lélekmentő.

Kapcsolódó linkek:

Szivárvány Alapítvány
Megtartó munka a szórványban
A szórványmagyarságért végzett munkájáért tüntették ki
Magyarfülpös a Wikipédián

Megosztás

Tweet