Borika néni, özvegy Kalamár Mihályné nem volt se jobb, se rosszabb a többi nyolcvankét éves öregasszonynál. Ott lakott a folyosó végén, az első emeleti szoba-konyhában immár negyvenhat éve, mióta a kerületi tanács kiutalta neki, a férjének, meg a három gyermeküknek. No persze nem ment ám az olyan könnyen akkor sem, mint ahogy ezek a mai fiatalok elképzelik. A pénzért az ő idejükben is nagyon meg kellett dolgozni, hacsak nem volt az embernek valami magas állásban lévő ismerőse, jóakarója, vagy efféle. Hát nekik aztán nem volt. Olyannyira nem, hogy még a faluból is el kellett jönniük, ahol dinnyések voltak. El hát, mert a Miskának, az urának már legénykorában is akkora volt a pofája, hogy majd’ minden vasárnap összeakaszkodott valakivel a kocsmában, aztán vagy őt hagyták helyben, vagy ő agyabugyálta el a másik legényt. Kemény kötésű, nagydarab ember volt, többnyire ő dobta ki a másikat az ajtón. Akkoriban ez volt a szokás.
Tulajdonképpen így is ismerte meg. Mármint közelebbről, mert különben egy faluban laktak. Akkor már volt neki egy majdnem vőlegénye, a Jóska. Ősszel, meg télen, amikor már betakarodtak a határból, majd’ minden vasárnap volt valahol valami mulatság. Hol a kocsmában, hol a gazdakörben, mikor hol. Ők is elmentek a Jóskával, meg az anyjával táncolni. Mert abban az időben a lányok nem jártak ám csak úgy egyedül a bálba, meg mint ez a cafka lány a másodikon, hogy ő jár udvarolni a fiúhoz. Mi az, hogy udvarolni? Be se csukják az ablakot, aztán attól visszhangzik az udvar, hogy jaj de jó, így csináld, meg úgy csináld! Őt ugyan nem érdekli, de csak meghallja az ember, ha nem süket… A múlt héten meg is sértődött az anyja, mert mondta neki, hogy előbb-utóbb csak kap a lánya valami écet, vagy vérbajt, ha minden éjjel más fiúval hentereg. Jól van, csak sértődjön meg, a fene bánja. Attól még csak cafka a lánya.
Szóval elmentek a bálba. Cigánybanda húzta, nagyon jól muzsikáltak, ők meg ropták cefetül. Persze a Jóskával. Más legény is fölkérte, miért is ne kérte volna, hisz’ még eladósorban volt, de egy-két forduló után mindig visszakérte a Jóska, ez a majdnem vőlegény. Ott volt a Miska is. Volt benne némi nyomás. Mármint szesz. Amikor a Jóska udvariasan megveregette a vállát, hogy szabad? Ez meg azt mondta rá, hogy hagyj békén, most én táncolok! Ebből aztán vita kerekedett, a vitából pofozkodás. Vége lett a bálnak. A Jóskát hazatámogatták a barátai, a Miskának meg ki kellett fizetnie az összetört berendezést. A következő vasárnapon viszont ő kísért haza a templomból. Kerülgették ugyan a Jóska barátai, meg tettek néhány megjegyzést, de nem merték bántani. Abban az időben még az volt a divat, hogy ha két legénynek nézeteltérése támadt egymással, félre mentek, és megverekedtek ketten. Nem hogy hatan agyonvernek egyet, nem. Ők ketten. Nézni lehet, ütni nem. Nem úgy, mint most, ahogy hallja az ember a rádióban, meg a tévében, hogy tizenhat késszúrással hátulról ölte meg élettársa csábítóját, meg a bárokban pisztollyal lövöldöznek egymásra. A robbantásokról már nem is beszélve… Micsoda viselkedés ez? A minap jött lefelé a lépcsőn az a fekete suhanc a másik oldalról. Csak úgy villogott a kés a kezében, ahogy forgatta. Mondta is neki bele a szemébe, hogy aki legény, annak az ökle villog. Akinek a kése, azt stricinek hívják. Rögtön le is verte az összes virágcserepet a gangról. Hát ezek a mai legények…
Azt mondta az anyja, hogy a Miska jobb képű, meg talpraesettebb legény a másiknál. Ő is így gondolta. Sőt, ennek még van három hold dinnyeföldje is a falu alatt. Ősszel már meg is esküdtek, és utána jött a gyerek. A földszinten lakik egy nő. Olyan harminc év körüli lehet. Gyereke, az van neki három, de férje, az egy se. Most már második éve lakik nála egy pasas, a nő meg újra terhes. Egyik nap összefutott a közért előtt a férfivel. Beszélgettek néhány szót, és megkérdezte. De nem ám valami rosszindulatból, vagy valami, csak úgy, mint ahogy érdeklődni szokott az ember a dolgok után, hogy mondja, fiatalember, biztos abban, hogy ennek a gyereknek maga az apja? Azóta nem köszön. Hogy mi a fenén sértődött meg?… Majd megbékül, ha akar…
Dolgoztak a három hold földjükön, meg a Miska az apjának is besegített a gazdaságba. Ott laktak a hátsó szobában, ez volt a szokás. Különben rendes ember volt az após. Amikor megjött a fia a frontról, mert azt is megjárta a Miska, csak aztán hazaküldték valami betegség miatt. Azt pletykálták a faluban, hogy két disznó volt a neve annak a betegségnek. No mindegy, ez még ő előtte történt. Szó, ami szó, adott neki három hold földet, hogy dolgozd meg fiam, hadd lám, mire mész vele! Nem íratta a nevére, csak úgy odaadta. Őt is szerette. Ha elment mellette, mindig a farára suhintott. Csak úgy játékból, ahogy a férfiak szokták. Bezzeg az anyós, mint a láncra vert kutya. Még tán meg is harapta volna, ha az öreg rá nem mordul. Egyszer még nyakon is teremtette, mert mondott rá valami olyat. Randa vén satrafa volt. Télen, nyáron csizmában járt, meg sokszoknyában. Hogy le nem pállott róla… Neki meg megengedte a Miska, hogy vasárnap magas sarkú cipőt húzzon, meg olyan Pestről hozott ruhában menjen végig a falun. Ette is utána a fene a legényeket, sőt még a nősek is utána fordultak. A fene bánta, hadd golyózzon a szemük. Meg az anyósé is.
Nem is lett volna semmi baj, csakhogy egyszer úgy megszállták a falut ezek a városi téeszcsécsinálók, hogy minden gazdára jutott belőlük. A kocsmában kezdték az agitálást; fűnek-fának hozatták a féldeciket, meg a fröccsöket. Ezek meg röhögték őket, és itták a potyát. Oda keveredett a Miska is, mert hát miért pont ő ne ment volna oda? Ezek ittak, azok meg mondták az igét. Egyszer aztán a nagy magyarázkodás közben valaki meglökte a Miskát. Ez meg visszalökte. Szó szót követett, aztán az lett a vége, hogy a falusiak szépen sorba kirakták a vendégeket a kocsma elé. Persze vérbe fagyva. Citálták is őket rendőrségre, bíróságra, fegyházbüntetéssel riogatták őket. Aztán egyszer csak elsimították az ügyet. Azt mondták rendben van, elnézik ezt a kilengést, de mindenkinek be kell lépnie a téeszcsébe. A Miskának meg el kell tűnni a faluból, mert valami párttitkárt vert nyakon.
Így kerültek föl Pestre. Akkoriban itt még mindenki kapott munkát. Egy ismerősnél laktak albérletben, aki a háború alatt a faluban húzta meg magát. Zsidó volt, vagy valami ilyesmi. Mindig keresték a csendőrök. Volt egy félig romos hátsó szobája, azt hozták rendbe, ott laktak a három gyerekkel. Akkor már megvolt mind a három. Ő szerzett nekik munkát is. Neki a szövőgyárban, a férjének meg a lemezáruban. Dolgoztak, mint a güzü három műszakban. Egyik héten az egyik vitte a gyerekeket óvodába, bölcsődébe, a másik héten a másik. Megesett, hogy az ajtóban találkoztak. Az egyik jött, a másik ment. Mégis kitartottak egymás mellett, nem úgy, mint a mai fiatalok. Ez mind kertész. Egyik meleg ágyból a másikba. Csoda, ha nincs gyerek? Bezzeg abortusz, az van. Nézi a tévét, látja, mi van… Egy olyan miniszter kéne ezeknek, mint nekik volt a Ratkó Anna. Elég volt rámutatni valakire, hogy elvetette a gyerekét. Még ha bizonyítottan meddő volt is az illető, akkor is bedugták a dutyiba. Már csak a példa statuálása miatt is. Meg itt az a sok léhűtő munkanélküli… Micsoda? Ha valakinek három hónapig nem volt bejegyzett munkahelye, már vitték is Baracskára. Akkor kétszer is meggondolta az ember, mit tehet, mit nem. Nem úgy, mint most, hogy ha szól a rendőr a csibésznek, hogy ezt azért mégse kéne csinálni, jól megverik, sőt még a bíróságra is citálják, hogy volt-e joga szólni. Azt mondják, ez a demokrácia. Hogy oda ne rohanjak…
Ennek a főbérlőnek volt egy ismerőse, valami zugügyvéd, aki abból élt, hogy másoknak írt kérvényeket. Ő mondta nekik, hogy írjanak egy levelet a Kádár-titkárságra és kérjenek tőlük lakást. No jó, de hát se cím, se olyan, aki megírná… Azt mondta, megírja ő, le is gépelteti, csak alá kell írni. Persze nem ingyen, egy százas a taksa. Ha kiutalják a lakást, utólag még egy százas. Nem volt ám az olyan kis pénz akkor, öt kiló kolbász ára. Lecsó kolbászé, mindenki azt ette. Úgy hívták, hogy Fradi-kolbász. Mindent bele. A Miskának akkor volt ezerkétszáz forint a fizetése, neki meg még annyi se.
Kifizették, elküldték a levelet, és várták a választ. Olyan dolgokat írt bele ez a zugügyvéd, hogy még a hátuk is pirult belé. Azt mondta, bízzák rá! Egy kérelemnek nem igaznak kell lennie, hanem hatásosnak. A Miskáról például azt írta, hogy a felszabadulás előtt részt vett az agrárproletár-mozgalomban és bujkálnia kellett a csendőrök elől. Meg valami sejtnek is a tagja volt, amit szintén állandóan üldöztek. Hát az tény, hogy egyszer elvitték a csendőrök, amikor úgy beverte a kocsmában a Nagy Pista fejét, hogy két hétig nyomta az ágyat, de mozgalmi szempontból leginkább csak a szesz játszott közre. No, ezt még csak elviselte volna az ura, mert azt se tudta, mi az, hogy agrárproletár-mozgalom, de amikor azt is beleírta, hogy a legfőbb vágya magára ölteni a munkásőrség acélszürke egyenruháját, úgy az asztalra csapott, hogy fölborultak rajta a poharak. Merthogy épp elég volt őnéki a katonaságnál meg a fronton izélgetni az anyaföldet, védje meg a Kádár maga a munkás-paraszt hatalmát. Pedig hát a gyárban is többen bócorogtak ebben az egyenruhában. Jó erős zsávoly anyagból készült, szép, vastag talpú bakancs is volt hozzá. Ezek alig dolgoztak. Mindig mentek gyakorlatozni, meg őrségbe. A fene tudja, miért nem tetszett ez a Miskának. A szomszéd is abban járt a hétvégeken az építkezéshez betont keverni. Ha meg szolgálatba kellett menni, lekefélte, aztán ment. Sokkal tartósabb volt, mint a cájgruha, meg a gyári bakancs. És ezek mindig kaptak prémiumot is.
Róla meg azt írta az a pasas, hogy tagja volt a faluban az MNDSZ-nek és arra agitálta az asszonytársait, hogy szocialista embert neveljenek a gyerekeikből. Most, hogy tizenhat szövőgépen dolgozik három műszakban, szocialista brigádot szeretne alakítani és százötven százalékra teljesíteni a tervet. Ez nem is igaz, mert csak nyolc gépen dolgozott, és nem is ő volt a brigádvezető, hanem a Vargáné, de hát ott egye a fene. Ha ez kell…
Nagy nehezen aláírták, aztán jót röhögtek rajta a zugügyvéddel. Még két hét se telt el, beidézték a kerületi tanácsba és a kezébe nyomták a lakáskiutalást. Szombaton költöztek vállalati kocsival. Még egy dísztáviratot is kaptak a Kádár-titkárságról, amelyikben köszöntötték őket a beköltözésük alkalmából és sok sikert kívántak a szocializmus építéséhez. Este meg a zugügyvéd kopogtatott be hozzájuk a százasáért.
Nagy öröm volt ez a családnak. Több, mint negyven négyzetméter. Bent a víz a konyhában… Igaz, a hátsó udvarra néznek az ablakok, meg onnét van a bejárat is, de saját főbérlet. Az ő nevük van az ajtón! És mindössze havi harmincegy forint a bérleti díj. Másfél kiló kolbász ára.
Az utcában ez volt a legszebb épület. Azt mondták a szomszédok, hogy közvetlenül a háború előtt építtette valami belga bank. A földszinten az utcai fronton voltak az irodák, fölötte a szolgálati lakások az igazgatónak, meg néhány tisztviselőnek. Az udvari részen meg a cselédlakások. Ezek közül kapták meg ők ezt a szoba-konyhát a folyosó végén. Amikor odakerültek, éppen egy közért, meg egy kocsma működött a bank helyén. Államosították az egész épületet, a bankigazgatói lakásban éppen egy ’19-es veterán lakott a családjával. Vörös képű, kopasz ember. Beteg volt már, nem sok vizet zavart, csak a felesége, az hordta piszok magasan az orrát. A kerületi pártbizottságon volt valami kultúr elvtársné. Mindenkinek azt magyarázta, hogy az ő férjének érdemei vannak, a Kútvölgyi Klinikán kellene kezelni, de valaki megfúrta és nem utalják be. Bezzeg a Kalocsainak még a svájci gyógyszert is meghozatták.
Hatalmas udvaruk volt, még egy kis úszómedence is volt benne. Persze akkorra már megrepedt a betonaljzat, mert télen benne felejtették a vizet. A park fáit, bokrait eltüzelték és fölszedték a díszudvar köveit is. Azzal pótolták a kerítés kidöntött oszlopait. Randa volt, de társadalmi munkában készítették.
Borika néni – a fenét volt akkor még néni, csak Borika – gondolt egyet, és végigkérdezte a lakókat, hogy kell-e valakinek a kert. Mozgalmi emberek voltak ezek, csillagokat neveltek, nem virágokat. Senki se tartott rá igényt. Ő meg fogta az ásóját, meg a gereblyéjét, és csinált magának egy jókora konyhakertet. Volt abban a sárgarépától a krumpliig minden, ami csak a családnak kellett. A kerítés mellé rózsát ültetett, meg különféle virágokat. Meg is nyerte vele a kerületi Tiszta udvar, rendes ház versenyt, bár nem is tudta, hogy van olyan. Írtak róla az újságban, meg kapott egy ezer forintos takarékbetétkönyvet. A következő tavaszon már a házkezelőségtől ingyen kapta a palántákat és meghívták a szomszéd kerületbe a Hazafias Népfront Ültessünk virágot konferenciájára díszvendégnek. Aznap nem is kellett dolgoznia.
Nem is lett volna semmi baj, csak hát egy nap fölhívatták a Miskát a gyári pártbizottságra, hogy délután beöltözhet abba a bizonyos acélszürke munkásőr egyenruhába, amit annyira szeretne magára ölteni. Vakarózott, a száját húzgálta, meg egyik lábáról a másikra állt… Végül irulva-pirulva bevallotta, hogy nem teheti, mert tiltja a vallása. Miféle vallása? – álmélkodott a párttitkár. – Hát nem az illegális mozgalomban harcolt a kapitalizmus ellen? Dehogynem – emlékezett vissza a levélben írtakra –, de hát közben meggyőzték ezek a jehovisták és nem vehet fegyvert a kezébe. Már az is nagy bűn, hogy szombaton bejön dolgozni. Jehovisták… Templomban se volt, mióta fölköltöztek Pestre.
No mindegy, azt mondták, elmehet, aztán egy hét múlva kiadták a munkakönyvét. Hónapokon át csak csellengett, sehova nem vették föl. Már attól féltek, hogy elviszik Baracskára, amikor egy maszek autószerelő fölvette segédmunkásnak. Sokat dolgoztak, néha még szombaton, vasárnap is, de jól keresett, és úgy kitanulta a szakmát, hogy később ő javította a szomszédok autóját.
Szomszédok. Ahogy teltek-múltak az évek, mind kihaltak a régiek, az újak meg egyre furcsábbak lettek. Az, hogy nem tanította meg őket az anyjuk köszönni, hát ott egye meg a fene, nem kell fogadni. Még azt is elviselte volna, hogy a szeme láttára lopják a rózsáit. Hadd udvaroljon vele a hülyegyerek. Ha kérte volna, akár kétszer annyit is ad, de neki csak úgy jó, ha lopja. No, meg közben letöri az ágakat is. Hanem amikor azok a rohadt kölykök csillagszórót kötöttek a macskája farkára, akkor kihívta a rendőrséget és följelentette az egész házat. És mi lett belőle? Fölvették a jegyzőkönyvet és elmentek. Ezek a repedtsarkúak meg körberöhögték a folyosón.
A Miska halálát is nekik köszönhetik. Nem ölték meg, á, dehogy, csak addig mérgezték az életét, míg belehalt. Sose bocsátja meg nekik. A régi igazgatói lakásban lakott egy nagyorrú pasas. Akkora farkaskutyája volt, mint egy borjú. A lakók csak nagyfülű elvtársnak csúfolták, mert a füle is nagy volt, meg mindenről előbb értesült, mint más normális ember. Állítólag a pártközpontban dolgozott, de hogy mit, az sose derült ki. Szóval ez a pasas naponta többször is levitte az udvarra a kutyáját a dolgát végezni. Voltak is akkora halmok, mint egy vakondtúrás. Azok a nagy kéklegyek meg rajokban lepték. De ez nem volt elég, hanem amint meglátta az a dög a macskát, uccu utána. Kitajcsolta a veteményt, letördelte a virágokat, a kerítést szétszedte. Ő meg csak bosszankodott, ette a kefét miatta. Egyszer aztán megállította az ura a folyosón a nagy fülűt, mondván, hogy nem lehetne azt a kutyát pórázon vezetni, ahogy más normális ember is szokta? Az meg egyből fölkapta a vizet, hogy vezesse ő a macskáját pórázon, ha nem tetszik, meg hogy az a kert közterület, majd ő megmutatja, hogy nem lehet csak úgy ukmukfukk büntetlenül kisajátítani. A Miska öreg korára nagyon békés természetűvé vált, de ettől neki is fölment a pumpája. Kiabáltak, hadonásztak egymás orra előtt, aztán hogy-hogy nem, a nagy fülű elesett és legurult a lépcsőn. Az ura azt mondta, hozzá se ért, de a lakók, akik az ablakból röhögték őket, azt vallották a rendőrségen, hogy nyakon vágta a Miska, attól törte össze magát. Ezt elvitte a mentő, őt meg a rendőrök. A negyedik nap reggelén engedték el. Az orra betörve, a testén kék-zöld foltok, és még a vizelete is véres volt. Csak nézett maga elé, mint aki megbomlott. Időnként az asztalra csapott, és azt mondta: „a kurva anyátokat, azt!” Egy hétig ápolta, faggatta, mi történt, de ő csak a fejét ingatta. A végén nagy nehezen kinyögte, hogy aláírattak vele egy papírt, miszerint a kihallgatás során testi bántalmazás nem történt. A bíróság súlyos testi sértésért és garázdaságért hat hónapi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.
Alighogy elült a dolog, már a szomszédok se emlegették, egyszer csak beállított hozzájuk a Sanyi, az idősebb fiuk, hogy ők úgy gondolták, disszidálnak a két gyerekkel. Ebben az országban nem lehet élni, megpróbálják valahol Nyugaton. Mindketten közgazdászok, arra most nagy az igény odaát, biztosan kapnak munkát. Ott a két gyereknek is biztosítva lesz a jövője. Már el is adták, amijük volt, két nap múlva indulnak Bécsbe egy turistacsoporttal. Itt hagyják a kulcsot, ami a lakásban marad, hozzák el mielőtt lefoglalná a rendőrség.
A vér is meghűlt az ereiben. Ezek csak úgy elmennek, és talán soha többé nem jönnek vissza? Nem láthatja az unokáit… Megpróbált érveket keresni, hogy lebeszélje őket, de csak a könnyei törtek elő. A Miska meg fölállt, kihúzta magát, a fia vállára tette a kezét és azt mondta: „Igazad van, fiam, rohadt egy ország ez, ahol még a rendőrségen is sunyi módon verik agyon az embert. Ha tehetném, én is elmennék veletek, de nekem már késő. Ötvenhatban kellett volna. Most már… Eh… Menjetek, mielőtt elbőgöm magam!”
A Sanyiék elmentek. Meg se álltak Kanadáig. Azt írják, jól megy a soruk. A Miska meg rá két évre meghalt. Neki is magas lett a vérnyomása, cukra is van, meg szívritmus zavara. Elmeszesedtek az erei. Ha fúj a szél, meg front van, fáj a feje, hasogatnak az ízületei. Néha alig tud lemenni a lépcsőn. Mondta a lánya, meg a Miska fia is, hogy cseréljék el a lakást, költözzön hozzájuk. Ugyan már, halva született ötlet. A veje, a Jóska utálja a macskákat, meg hatdioptriás szemüveget hord. Ő még most is szemüveg nélkül olvas. A Cirmi nélkül meg egy tapodtat se mozdul. A menye a virágait nem szereti. Ugyan mit vétettek neki azok a szerencsétlen kaktuszok? Egyiknek szebb a virága, mint a másiké. Azt mondja, szúr. Akkor lányom ülj bele és visíts! El van ő itt magában ebben a kis folyosóvégi lakásban, amit még a Kádár-titkárság utaltatott ki neki. Bekapcsolja a tévét, és azt nézi, míg el nem alszik. Néha még reggel is szól. Van úgy, hogy csak hallgatja, mert fárasztja a szemét.
Ráhagyták a gyerekei, hadd bogarásszon egyedül, ha ebben leli kedvét. Időnként meglátogatják, hoznak neki ezt-azt, felhívják telefonon, nem kell-e valami, és mindenki éli a maga kis életét. Igen ám, csakhogy jött a privatizáció. A tanácsokból önkormányzatok lettek és eladták a hajdan ingyen államosított házakat. Ezt az egykori bankházat is, amiben Borika néni lakott. Kopott, öreg épület volt, jóval a forgalmi érték alatt kínálták. Rögtön ki is használták a kínálkozó lehetőséget a lakók. Egyedül Borika néni utasította vissza az ajánlatot, mondván, hogy nagyon jó ez neki így is. Akinek nem tetszik, forduljon a panaszával a Kádár-titkársághoz. Ott majd eligazítják. No de hol volt akkor már Kádár János, meg az ő titkársága? Családi összefogással nagy nehezen sikerült rábírni, hogy aláírjon egy nyilatkozatot, miszerint beleegyezik, hogy a lányáék megvegyék a lakást az unokájának az ő holtig tartó élvezeti jogával. Aláírta a papírt, de meg volt győződve arról, hogy ez is a veje undok fondorkodása, amivel őt akarja bosszantani. Végtére is ki vehetné el tőle azt a lakást, amit Kádár János személyes utasítására utaltak ki neki? Jöjjön ide az az ember, és mondja bele a szemébe! Na ugye, ezt senki se meri megtenni?! Elég lett volna ezt elmondani illetékes helyen, hogy azonnal gyámság alá helyezzék, de hát minek? Jobb a békesség. Hadd higgye, hogy igaza van…
Újabb évek suhantak el az egykori bankház fölött. A lakók, illetve most már tulajdonostársak egy része újra kicserélődött. Kissé felújították a lakást, és eladták háromszor annyiért, mint amennyiért vették. Sokan az előlegből fizették vissza a privatizáció alkalmával felvett bankkölcsönt. Az újabb tulajdonosok tataroztatni akarták a házat, meg a kertet is felosztották a tulajdoni hányaduk arányában. Borika néni szóba se állt velük. Tovább ültetgette a veteményeit, ápolta a rózsáit, bár a lábai egyre vastagabbra dagadtak estére. A tatarozási terveket meg se nézte. Vigyék a házkezelőséghez – mondta, és becsapta az ajtót. Csak akkor akadt el a szava, amikor egy nap arra ébredt, hogy lebetonozták a krumpliföldjét, mert ott lesz az új parkoló. Azonnal kihívta a rendőrséget. Azok meg azt mondták, minden rendben, a közös képviselő bemutatta a hivatalos engedélyt. Mi az, hogy társasház, meg közös képviselő? Majd ír ő egy levelet a Kádár-titkárságnak, és úgy elverik a port az egész bandán, hogy belesántulnak.
Egyik reggel arra ébredt, hogy valaki benéz az ablakán. Egy bézból sapkás fiatalember arról a nagy plakátról. Illetve lehet, hogy nem is a plakátról, hanem ő maga a plakátragasztó ember. Igen, mert pislog is, meg bólogat. De hát hogyan kerül ez az emeletre? Ide ragasztották a plakátot? Hülye ötlet, mert eddig a túloldalon volt. Hacsak nem direkt őt figyelik. Igen, a tévében is mondták, abban a Kék fény című műsorban, hogy mostanában az a divat, hogy az első emeleti lakásokba törnek be. Főleg a nyugdíjas öregasszonyokhoz. Hajnalban, amikor még alszanak. Furcsa. Föl is hívta a lányát, hogy értesítse a rendőrséget.
Este meg, de hiszen még nem is volt igazán este, alig verte el az óra a hatot, akkor meg egy szőke nő osont el mellette a folyosón. Csak úgy suhant. Később visszajött és azt kérdezte, meg van-e elégedve az új telefonszolgáltatással. Valami dijcsomagról hablatyolt. Díjcsomag? Hát telefon ez, vagy posta? Tudja ő, ez is csak azt akarta kifigyelni, mikor megy el hazulról.
Harmadnap a lánya összecsomagolta néhány holmiját, karon fogta, és levezette a kocsihoz. Borika néni arca fel volt puffadva és a lába is remegett, ahogy elindult lefelé a lépcsőn. Megállította a szembe jövő szomszédasszonyt, akivel hónapok óta nem volt beszélő viszonyban, és megkérte, hogy ha visszajönne az a szőke nő, vagy a bézból sapkás férfi, mondja meg nekik, hogy ő csak kivizsgálásra fekszik be néhány napra a kórházba. A hétvégén már itthon lesz. Addig az unokája vigyáz a lakásra. Különben jobb, ha nem próbálkoznak, mert a rendőrség is figyel.
– Kórházba viszi? – kérdezte a lányától, miután Borika néni beült a kocsiba.
– Oda – hangzott a válasz. – Aztán majd meglátjuk…
– No, csak azért mondom, hogy ha mégis eladnák a lakást, tudnék valakit, aki jó áron megvenné. – Amikor elmentek, a fejét ingatva motyogta maga elé: – Fura dolog ez az élet… Gondoskodott róla a Teremtő, hogy megfelelően kiábrándító legyen a vége, nehogy valakinek kedve szottyanjon túl sokáig élvezni.
Hozzászólások