1956. október huszonharmadikán délutános voltam a Sziget utcai általános iskolában. Nyolc óra körül volt vége a tanításnak, s kijövet az iskolából, valakitől hallottam, hogy felvonulás van a körúton. Rögtön befordultam a Visegrádi utcába, s a körút felé vettem az irányt. Kíváncsi voltam, miért vonulnak fel az emberek, ha egyszer nincs ünnepnap.
A Szent István körúton valóban békés embertömeg vonult a Margít-híd felé, s én követtem útjukat egészen a Jászai Mari térig. Tízéves fejjel nem egészen értettem, mi történik, de azt még gyerekként is megéreztem, valami jelentős változás van kialakulóban.
Másnap reggel kimentem focizni a Szent István parkba, s ott hallottam, hogy lövöldöznek a városban. Barátaimmal azért izgultunk, hátha elmarad a tanítás. Sejtésünk beigazolódott. Otthon anyámékkal együtt a rádió mellé telepedtünk, s a hírközlő szavaiból próbáltuk kiszűrni, mi is történik valójában a városban. Aztán kiálltunk a kapu elé, ahova mindig érkezett valaki friss hírekkel. Egy barátommal elmentünk a Margit-hídhoz, meggyőződni arról, valóban orosz tankok zárják le a hídat, vagy ez csak rémhír.
Nem bizonyult rémhírnek, az orosz páncélosok tényleg ott álltak, egymással szemben a pesti hídfőnél. A látvány, így utólag visszagondolva, inkább szürreális volt, mint ijesztő. A valósággal másnap (vagy harmadnap, erre már nem emlékszem pontosan) a Glasner-féle pékség előtt találkoztam. Kenyérért álltunk sorba, a túloldali közért előtt négy-öt ember verődött össze, hevesen, gesztikulálva vitatták az eseményeket, mindamellett nyilvánvalóan békés szándékkal.
Talán mert csoportosulási tilalom volt érvényben (amit a kenyérért sorban állók egyike sem vett figyelembe), vagy hadonászó mozdulataik voltak félreérthetők, de tény, hogy a Honvédelmi Minisztérium elé vezényelt orosz tankok egyike kétszer-háromszor is rájuk tüzelt. Három embert darabokra szaggattak az (állítólagos) dum-dum golyók, amelyek egy jókora darabot a ház sarkából is kiszakítottak. Valaki el akart vonszolni a pékség elől, mondván ez nem gyereknek való látvány, én azonban nem tudtam levenni tekintetem a látottakról. Iszonyat volt, s ez az iszonyat értette meg velem: itt bizony nem babra megy a játék.
Az indulat, ha szabad annak neveznem, barátaimmal együtt engem is hatalmába kerített, s együtt hallgatva a Kossuth, illetve a Szabad Európa rádiót, féktelen gyűlöletet éreztünk az oroszokkal szemben, s mint a drukkerek a sportpályákon, szurkoltunk a gyengébbnek, talán sikerül legyőzni a Góliátot. S úgy tűnt, sikerül.
Hogy mégsem, az nem pesti utcákon dőlt el, hanem moszkvai Kreml boszorkánykonyháján. Ez persze számomra is csak évekkel, sőt évtizedekkel később vált világossá.
Az előzmények mindenki számára ismertek. 1953-ban meghalt Sztálin, s halála még azok számára is megváltást jelentett, akik, mint a talpnyaló szolgák, az utolsó percig ott sündörögtek körülötte. A szovjet kényúr még ki sem lehelte gonosz lelkét, amikor megindult az utódlási harc. Marakodás a hatalomért.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára Hruscsov lett, ami a kommunista diktatúrákban a hatalom csúcsát jelentette. Ez a hatalom azonban meglehetősen ingatag volt, Hruscsov ilyetén való előretörését még a párton belül sem nézte mindenki jó szemmel. Legfőbb vetélytársa az NKVD (később KGB) élén álló Berija volt, aki az erőszakszervezet vezetőjeként jelentős hatalmat tudhatott maga mögött, s aki ugyanúgy grúz volt, mint elhunyt főnöke, Sztálin. Kezdeményező szerepe volt a deportálások leállításában, valamint a gulágok foglyai egy részének szabadonbocsátásában. Ez kétséget kizáróan azt a célt szolgálta, hogy korábbi bűneiért elfogadhatóbb színben tüntesse fel magát, holott mindenki tudta, pálfordulása csak porhintés.
A moszkvai változások természetesen Magyarországra is hatással voltak. Az MDP vezetőit 1953 júniusában Moszkvába rendelték, mondhatni, erélyes kioktatásra. Rákosit lehordták a sárga földig, s változásokat követelve Nagy Imrét helyezték (hiszen az, hogy javasolták, nem fedné a valóságot) Magyarország miniszterelnöki székébe. A Presídium (ahogy akkoriban a szovjet kommunista párt központi bizottságát nevezték) négy leghatalmasabb és egymással is marakodó tagja – Berija, Hruscsov, Malenkov és Molotov – közül éppen Berija és Malenkov tette le voksát Nagy Imre mellett. Malenkov hozzáállása többé-kevésbé érthető volt, hiszen Nagy Imréhez már annak moszkvai tartózkodása alatt is jó kapcsolatok fűzték. Berija valós indokait azonban homály fedi.
Magyarországon tehát a moszkvai döntés hatására Nagy Imre miniszterelnöksége idején megindult egy enyhülési folyamat. Ez, Nagy Imre tagadhatatlan és nyilvánvaló érdemeit hajszálnyival sem kisebbítve, Moszkvának volt köszönhető. Viszont alig másfél évig tartott. Mert Moszkvában a hatalmi harc szinte napról napra új helyzetet teremtett.
Alig pár nappal Rákosi megszégyenítése után felkelés tört ki Kelet-Berlinben, amit a szovjet tankok rövid idő alatt elfojtottak. Berija – állítólag – hajlandó lett volna lemondani Kelet-Németországról, és enyhíteni a kelet-európai kommunista országok ellenőrzésén egy jelentős nyugati gazdasági segítségért cserébe. Ha így volt, akkor rossz lóra tett. Alig egy héttel a berlini felkelés után már kapitalista ügynöknek titulálták, ráadásul Malenkov is elpártolt mellőle. Beriját megfosztották minden tisztségétől, bíróság elé állították és 1953. december 23-án kivégezték.
Nagy Imre tehát elveszítette egyik támogatóját, bár ennek hatása csak később 1955 elején éreztette hatását. Malenkov gazdaságpolitikai elképzeléseit hibásnak ítélte a párt vezetősége, s 1955 januárjában leváltották miniszterelnöki pozicíójából. Szinte ezzel egyidőben a Kreml erélyesen bírálta Nagy Imre politikáját, s ez felbátorította Rákosit, hogy kiszorítsa a vezetésből legádázabb ellenfelét.
Sokáig úgy tűnt Rákosi kimozdíthatatlan a helyéről.
De Moszkvában még mindig nem ért véget a hatalomért vívott csatározás. 1956 februárjában a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán Hruscsov szembefordult Sztálin politikájával, elsősorban annak személyi kultuszát ítélve el. Keményvonalas politikai ellenfelei, Molotov, Vorosilov, Bulganyin, Kaganovics és a hozzájuk csatlakozó Malenkov nem tiltakoztak Hruscsov nagy port felkavaró beszéde ellen. Egyrészt, mert így a maguk bűneit is könnyebben terhelhették Sztálinra, másrészt pedig bíztak abban, hogy a jobbára tetszést kiváltó beszéd hatására Hruscsov hatalma megrendül.
Bízhattak ebben azért is, mert a Sztálin politikáját leleplező beszéd tartalma kiszivárgott, s az elhangzottaktól felbátorodva – legalábbis Lengyelországban és Magyarországon – visszafordíthatatlan erjedési folyamat indult el, ami a kemény vonalasok szemében veszélyeztette birodalmuk hatalmát. Ráadásul Hruscsov síkraszállt az ún. békés egymás mellett élés politikájának megvalósítása mellett, ami szemükben a Szovjetunió nagyhatalmi státusának megingását jelentette.
Hiszen már azt a lépést sem helyeselték egyöntetűen, hogy a Szovjetunió 1955-ben kivonta csapatait az általa megszállt osztrák területekről, elfogadva Ausztria semlegességét. Az Ausztriával kötött szerződés egyben azt is jelentette, hogy a továbbiakban semmi sem indokolja a szovjet csapatok magyarországi tartózkodását, hiszen erre – papíron – az Ausztria egy részét megszálló orosz katonaság utánpótlásának biztosítása miatt volt szükség. A Varsói Szerződést minden bizonnyal azért hozták kalap alá, hogy arra hivatkozva folytatódjék Magyarország megszállása. Ausztria függetlenné válása mégis lökést adott a magyar reformereknek. Ez, valamint a XX. kongresszuson elhangzott, Sztálin bűneit leleplező beszéd Magyarországon is reményt keltő hatást váltott ki. Ehhez még a szovjet-jugoszláv megbékélés is hozzájárult
Itt kell megemlíteni egy ritkán hangoztatott, de mégsem elhanyagolható körülményt. Hruscsov tanult valamit Titótól. Jugoszlávia, akárcsak a Szovjetunió, több nemzetből összetákolt államszövetség volt, amelyben bizonyíthatóan a szerbeknek jutott a vezető szerep. Ugyanakkor az is köztudott, hogy Titó horvát származású volt, mégis elfogadta, sőt erősítette a szerb dominanciát, mintegy hatalma biztosítékaként. Hruscsov hasonló helyzetben volt Moszkvában. Ortodox ellenfelei a pártban szinte kivétel nélkül oroszok voltak, számukra megkérdőjelezhetetlen volt az orosz uralom, hiszen a Szovjetunió – minden látszat ellenére – valójában az orosz birodalmat jelentette. Ők nem szívesen láttak a legfelsőbb pozícióban egy ukránt, még akkor sem, ha annak a Szovjetunió, tehát az orosz birodalom iránti lojalitásához soha nem férhetett kétség.
Az internacionalizmust hirdető kommunisták szemében a nacionalizmus legkisebb mértéke is a súlyosan elítélendő bűnök közé tartozott. Itt megjegyzendő, hogy 1956. március 8-án Grúziában ezrek tüntettek Sztálin védelmében. Ugye Sztálin is grúz volt, akárcsak Berija, s nélkülük a szovjet hatalom csúcsán már egyetlen grúz sem volt található. A tüntetéseket másnap, március 9-én orosz tankok vérbefojtották, a megtorlás tizenöt halottat eredményezett. Ez is bizonyítéka lehet, hogy az internacionalista Szovjetunióban sem tudták maradéktalanul elnyomni a nemzeti önérzetet. Ilyen szemszögből nézve nem tekinthető véletlennek, hogy éppen az örmény származású Mikojan volt mindvégig Hruscsov legkitartóbb, noha olykor még vele is szembeszegülő szövetségese. Mikojan a magyar forradalom idején is jelentős szerepet kapott. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Moszkvában ő volt az egyetlen, aki, bár sikertelenül, de kiállt a magyar ügy mellett.
De térjünk vissza az események kronológiai sorrendjéhez.
1956 júniusában munkásfelkelés tört ki a lengyelországi Poznanban. A Kreml nem nézte jó szemmel a reformokat sürgető Gomulka tevékenységét. A poznani felkelést leverték, de az elégedetlenség nem csillapodott. Október 18-án Varsóban ismét tüntettek a munkások és az egyetemisták. A helyzet pattanásig feszült, a szovjet hadsereg Lengyelország megszállására készülődött. Hruscsov keményvonalas társaival (Molotov, Kaganovics) és két tábornokával (Zsukov, Konyev) Varsóba sietett, ahol hosszas, személyeskedést sem nélkülöző vitát követően Gomulkának sikerült meggyőznie a szovjet küldöttséget, hogy ura a helyzetnek, s hogy Lengyelországnak esze ágában sincs elhagyni a szocialista tömböt, illetve felmondani a Varsói Szerződést.
A lengyelországi események és Gomulka diadala a szovjet fölött Magyarországon is éreztette hatását. Ennek ékes bizonyítáka, hogy a forradalom valójában a lengyelek melletti szolidaritás hangoztatásával kezdődött. Gerőnek és párttársainak kezéből kicsúszott a hatalom, amelynek megmentése érdekében a szovjet csapatok beavatkozását kérték. Az elvakult, és mindenféle változást ellenző, sztálinista vezetők egyike sem gondolt arra, hogy a szovjet beavatkozás csak olaj a tűzre, amelyet józanabb politikával, akár még korlátozott engedményekkel is el lehetett volna oltani.
A forradalom kitörésének hírére Mikojan és Szuszlov (Moszkva ideológiai irányítója) Budapestre sietett, s a velük szorosan együttműködő Jurij Andropovval kétértelmű üzeneteket küldtek Moszkvába. Szuszlov és Andropov váltig kitartottak a fegyveres beavatkozás mellett, Mikojan volt az egyedüli, aki józanabbul ítélte meg a magyarországi eseményeket. Október harmincadikán, Szuszlovval éles ellentétben, úgy vélte, konszolidálódhat a helyzet és Nagy Imre képes lesz rendet teremteni. Talán éppen Mikojan jelentésének is köszönhető, hogy október 30-án az SZKP KB Elnöksége közleményt adott ki, amely szerint a Szovjetunió kész betartani a korábban meghirdetett desztalinizációt, s ennek értelmében ésszerűen rendezni kapcsolatát a szocialista országokkal (értsd: be nem avatkozás politikája). Ekkor tették közzé a Pravdában, hogy a Szovjetunió hajlandó kivonni csapatait Magyarországról.
Szuszlov más álláspontra helyezkedett. Szerinte a szovjet csapatok kivonása maga után vonja az amerikaiak bevonulását. Noha a moszkvai keményvonalasok hitelt adtak ennek a véleménynek, józan ésszel mégsem fogadható el. Amerikai haderő ugyanis csak és kizárólag Ausztrián keresztül léphetett volna Magyarország területére, márpedig erősen kétséges, hogy Washington megsértette volna nyugati szomszédunk semlegességét. Arról nem is beszélve, hogy a választások előtt álló Eisenhower adminisztráció félreérthetetlenül kiállt a status quo mellett. Amerikai beavatkozásra hivatkozni egyszerűen humbug volt.
Egy nappal a SZKP KB Elnökségének kiadott és a Pravda által is nyilvánosságra hozott közleménye után máris éles fordulatot vett a Kreml álláspontja. Hiába érvelt Mikojan, hogy legalább néhány nap haladékot adjanak a Nagy Imre kormánynak, hiszen ennyi idő alatt ugyanúgy, mint Gomulka Lengyelországban, megmentheti a szocializmust. Már csak azért is, mert Nagy Imre kommunista voltát még a Kremlben sem vonták kétségbe.
A történészek szerint a Köztársaság téri lincselés hatására változott meg a szovjet politikusok hozzáállása. Anélkül, hogy ezt kétségbe vonnánk, sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a moszkvai kemény vonal ettől függetlenül is kitartott volna az intervenció mellett. Nemcsak azért féltek, mert a magyarországi forradalom esetleges győzelmét a Szovjetunió gyengeségeként fogja fel a világ, hanem attól is – s talán ez többet nyomott a latban –, hogy példaként követhetik a többi szocialista országban, ami könnyen a szocialista tábor felbomlásához vezethet.
Hruscsov és Mikojan is engedett a héjáknak. Hatalmukat nem érezték elég stabilnak ahhoz, hogy szembeszegüljenek a pártbeli többség határozatával. Erre csak egy évvel később kerülhetett sor, amikor a Hruscsov ellen puccskísérletet tervező Molotovot, Malenkovot, Vorosilovot és Kaganovicsot pártellenesnek bélyegezve eltávolították a pártvezetésből. Hruscsov hatalma megszilárdult, csakhogy addigra Magyarország sorsa már régen megpecsételődött.
Ami a legszomorúbb, hogy a forradalom bukásában kisebb szerepet játszottak a Szovjetunió vélt vagy valós érdekei, sokkal többet számított az a belpolitikai harc, amit a Kreml urai egymás között folytattak. A szovjet politikusok szeme előtt csak saját becsvágyuk sugallta előnyszerzés lebegett. Ehhez képest Magyarország semmit sem jelentett számukra.
A történelem nem ismeri a mi történt volna, ha… kifejezést, mégis érdemes eljátszani a gondolattal, ha másért nem, hát azért, hogy láthassuk, min múlik néha egy-egy kis ország sorsa, jövője.
Persze az akkor tízéves idealista kölyöknek minderről fogalma sem volt. Még november negyedike után is hitte, hogy jönnek az ENSZ-csapatok, vagy még azok nélkül is – valami csoda folytán – sikerül hazánkból kiűzni az oroszokat.
Hozzászólások