Köveskuti Péter népművelő, tanár, a Schneider Lajos Alapfokú Művészeti Iskola igazgatóhelyettese Mohácson született. Tanulmányait a Külvárosi – később Park utcai – Általános Iskolában kezdte, majd Pécsett, a Zipernovszkyban – a legendás Lőrincz József igazgatósága idején – érettségizett erősáramú ipari technikusként. Családjuk hagyományainak megfelelően a Műegyetem villamosmérnöki karára iratkozott be, de a sokszínű fővárosi kulturális élet átcsábította a kultúraszervezői, népművelői pályára. A szombathelyi, majd a pécsi Tanárképző Főiskola történelem-népművelés szakán folytatott tanulmányai – melynek során dr. Ujvári Jenő személyisége volt rá legnagyobb hatással – tudományos, szakmai hátteret biztosítottak számára ahhoz a tevékenységhez, melyet kitűnő szervezőkészséggel végez Mohács kulturális életének formálásában immár három évtizede. Ebből az alkalomból kerestük fel, hogy valljon munkásságáról, ars poeticájáról, örömeiről, gondjairól.
– Hogy is indult ez a gazdag életpálya?
– Budapest kulturális világának meghatározó szerepe volt pályaválasztásomban, főként annak, hogy játszhattam Debreceni Tibor nagyhírű Vári Színpadán. Mohácsra visszatérve a Könyvtárban dolgoztam, de időközben lehetőségem nyílt arra, hogy a Pécsi Nemzeti Színházban díszítőként dolgozzam, s emellett több darabban is statisztáljak. Aztán 1977. szeptember 15-étől lettem a mohácsi Bartók Béla Városi és Járási Művelődési Központ munkatársa. Itt az akkoriban létező valamennyi munkakört és szinte minden rangfokozatot végigjártam. De a kultúra közvetítésében mindig „belül lévőként” vettem részt, sohasem kívülállóként.
– Mohács kulturális életében betöltött szerepedet figyelemmel kísérve bízvást állíthatom én is ennek igazát. Mégis azt kérem: Te nevezd meg a szerinted meghatározó fontosságú eseményeket, rendezvényeket.
– 1977-ben léptem be az Ifjúsági Ház amatőr színjátszó csoportjába (mely később Mohácsi Amatőr Színpad néven vált ismertté). Benhardt István irányítása mellett öt évig epizódszereplő, majd vezető színész voltam, rendszeresen mondtam verset, aztán vezettem a csoportot, rendeztem előadásainkat. Megyei nívódíjat nyertünk, de arra vagyok legbüszkébb, hogy kallódó lakótelepi gyerekeket és roma fiatalokat vontam be, közülük máig is többekkel jó a kapcsolatom. A ’80-as évek elején két országos amatőr fotós alkotótelepet szerveztem a mohácsi fotóklub tagjaival együtt. Ilyen módon, jó emberi kapcsolataim segítségével sikerült létrehoznom a ’90-es években az Országos Fazekas Találkozókat is.
– Úgy tudom, öt ilyen jelentős találkozót szerveztél. A többi népművészeti ágazattal, a néphagyományok ápolásával tudtál-e törődni, jutott-e rá időd?
– Az élő népművészet Mohácson címmel kétszer rendeztem kiállítást, a legjobbak nívódíjat kaptak. A busóálarc-faragók népes csoportjának két-három évente rendezek kiállítást a busójárás idején.
– Most munkásságodnak arra a területére kérdeznék rá, amely leginkább egybeesik érdeklődésemmel, s amelynek eseményeiről lapunk is több alkalommal hírt adott: a képzőművészeti életet szervező és bemutató tevékenységre.
– A képzőművészeti kiállításokat a ’70-es évek végén Husz Sándorral együtt kezdtem szervezni és rendezni – ellesve a meghívott művészek technikai fogásait –, majd a ’80-as évek közepétől mind a mai napig nagy szeretettel végzem ezt. Rendszeresen hazahívjuk a Mohácsról elszármazott neves, díjazott művészeket. Évfordulós kiállításokat rendezünk elhunyt jelentős művészeinknek. Legörömtelibb teljesítményként éltem meg a világhírű Rozsda Endre megismertetését, emléktáblájának elkészíttetését, avatását és a retrospektív kiállítás megszervezését műveiből.
– Kiemelkedő kezdeményezésed a Mohácsi Képző- és Iparművészeti Szalon életre hívása.
– Büszke is vagyok rá. Kétévente nagy közös bemutatkozási lehetősége ez – szakmai kontrollal és díjazással – a helybeli és elszármazott alkotóknak, a fődíjas és a közönségdíjas egyéni tárlatra kap lehetőséget. Többi kiállítási alkalmunkon napirenden van a Kolbe-hagyaték ápolása, a környéken élő művészek patronálása, de az ország más részeiből is hívunk meg alkotókat. Ugyanígy mi is rendre „exportáltuk” mohácsi kiállításainkat Budapestre és más városokba.
– E tevékenység sikerét az is segíti, hogy gondoskodtok az utánpótlásról.
– Szívem csücske a fiatalokkal való foglalkozás, ezen belül Junior Art alapítványunk, mely idén 15 éves, és lehetőséget nyújt a város szakkörös diákjainak csoportos és egyéni kiállításokra, fiatal művészek és művésznövendékek bemutatkozására – kiknek indulásánál bábáskodtunk.
– A látványos Nemzetközi Néptáncfesztivál szervezése sem lehet könnyű feladat.
– Ez a nagyszerű rendezvény a mohácsiak és a környékbeliek elhagyhatatlan kedvence lett. Sokan magától értetődőnek
Egy kép a sok rendezvény közül: Gábor Éva Mária Munkácsy díjas szobrász, Zászkaliczky Zsuzsa művészettörténész, Köveskuti Péter és Lencsés Ida Ferenczy Noémi díjas kárpitművész a 2003. októberi kiállítás-megnyitón
tartják, hogy van, mint ahogy Nepomuki Szent János ünnepe, II. Lajos ünnepség a Csele-pataknál, csataévfordulós hangverseny, szüreti és borfesztivál, halászléfőző verseny (mely előbb indult, mint a bajai). Óriási sikere volt az Európa-napon a Mohácsról elszármazottak millenniumi találkozójának, az Európai ízek utcájának. Hosszan sorolhatnám a rendezvényeket, melyeket népművelő kollégáimmal kezdeményeztünk vagy újítottunk fel.
– Jelenlegi munkakörödet hogy tudod ezzel a kiterjedt kultúraterjesztő tevékenységgel összeegyeztetni?
– A Művelődési Központ megszűnte után alakult művészeti iskolában igazgatóhelyettesként a zene melletti társművészeti tagozatok gondozásával, az intézmény menedzselésének szervezésével foglalkozom. Az idei évben szereztem meg a drámapedagógusi képzettséget – természetesen a Mohácsi Nyári Színkörről írva szakdolgozatot. Iskolai munkám természetes módon kapcsolódik népművelői tevékenységemhez, közvetlenebbül tudok iskolánk sokszínű palettájáról válogatni a megnyitókra, összehozni a testvérmúzsákat. A népművelést szabadidőm terhére végzem, azt hiszem, ezt nevezik elhívatottságnak.
– Te megszállott népművelő, milyen sikerekre gondolsz vissza szívesen?
– Sok ilyen van. Az első Szalon megnyitóján a sok érdeklődő nem fért el a teremben, ki kellett hangosítani az ünnepség részleteit. A megújult színházteremben kétszer is elő kellett adni a Társasjáték New Yorkban című darabot (Tolnay Klárival, Benkő Gyulával, Juhász Jácinttal ment). Talán legnagyobb sikerem, hogy hatásomra és munkám következtében kinevelődött egy művészetszerető, kiállítás-látogató réteg, társadalmi eseménnyé váltak a tárlatnyitók.
– Mi volt induláskor és ma hogy hangzik népművelői s tanári ars poeticád?
– Ars poeticám nem változott. Így fogalmazhatom meg: az értékeset megőrizni, s új értékeket létrehozni. Kazinczyval együtt vallom: „Jót s jól!…”
Hozzászólások