Egyik éjjel visszaálmodta magát arra a helyre, ahol egyszer, egy másik álomban már járt. Úgy érezte, mintha csak annak a másik álomnak a folytatása volna, néhány hónap múltán.
Az asszony annyit van egyedül ébrenlétében, hogy álmában többnyire benépesülnek a terek. Mindig megdöbbentette őt, hogyan képes át- meg átjárni az álom és az ébrenlét dimenziói között?
Ez az álom, ellentétben sok másikkal, jó volt. Nem is akart felébredni belőle, csak az ébresztőóra hangja lökte ki őt az álomból, abban a reggeli órában, amikor fel kellett kelnie. Még a reggeli kávéfőzés közben is azon töprengett, vajon hol lehet az álombeli hely, ahová olyan makacsul visszajár? Tűnődött, de az álom nem adott neki támpontokat. Lehet valahol a hegyekben, egy kis faluban, de akár valamelyik városszéli kerületben is. Talán már járt ott, de az is lehet, hogy milliónyi emlékfoszlányból és vágyaiból rakta össze emlékezete a helyet, amely az álmaiban megjelent.
Ezúttal nappal érkezett és szállást keresve ment végig egy hosszú utcán. Minden ismerősnek tűnt, kicsi volt és takaros, tiszta, meg otthonos. Alig volt forgalom, megcsodálhatta a kerteket, senki sem szólította meg. Kevés ember járt az utcán ebben az álomban, szombat délutáni tespedt csend uralkodott. Úgy érezte, mintha megszólították volna, de hiába nézett szét, nem látta a hang forrását. Mégsem érzett szorongást, inkább valamiféle megmagyarázhatatlan várakozás volt benne.
Megállt egy ház előtt és becsöngetett. Fogalma sem volt róla, miért éppen azt választotta, valami azt súgta, hogy ott kell szerencsét próbálnia. A csengetésre Rózával egyidősnek tűnő, őszes hajú, egyenes tartású férfi jött ki, sarkában ugrabugráló és csaholó kutyával. A férfi előbb ráparancsolt a kutyára, aki elsomfordált, aztán a kapun belül megállt, és csak akkor fordult Róza felé.
Róza meglepődött, egy másik álomban már találkozott ezzel az emberrel, de ébrenlétben még sosem. Csodálkozása kiülhetett az arcára, mert az őt fürkésző férfi arcán ugyancsak csodálkozó arckifejezés ült. Mintha egymás tükörképei lettek volna. Végül Róza erőt vett magán és elmondta jövetele okát, hogy a hét végére szállást keres.
Ki küldte magát hozzám? – kérdezte meglepetten a férfi, és hozzátette, hogy már évek óta nem adja ki a kisházat, amely az udvaron áll. Róza elsőre nyári konyhának nézte volna.
De az asszony arckifejezéséből azt olvashatta ki, hogy neki bizony már se kedve, se ereje nincsen tovább menni, ezért aztán elmosolyodott és engedékenyebb hangot ütött meg.
Ha gondolja, rendbe teszi neki a kis házat – mondta. Visszajöhet később, vagy leülhet itt az udvaron, megvárhatja. Róza az utóbbit választotta, mert elég sokat gyalogolt, fájt a lába is, jólesett volna megpihennie.
A férfi sarkig tárta a kiskaput, és az asszony belépett az udvarra. Szeptember végén jártak, érezni lehetett a falevelek illatát, de a kert még teljes pompájában virított, minden szép, gondozott volt. Bemutatkoztak egymásnak, Róza megállapította, hogy a férfinek határozott, kemény a kézfogása. Rámosolygott, amikor mondta a nevét.
Illés Tibor – mint a próféta, tette hozzá, de mindenki Illésnek hív inkább. Nem tudom, miért, így alakult.
Róza leült a nagy diófa alá a kerti padra. Míg a kis szőlőskertet nézegette, s nagyapjára gondolt, aki élete végéig járt a hegyre, a szőlőbe, a férfi már jött is ki a házból. Egy pohár bort tartott a kezében, a bor színe tisztán, aranysárgán csillant a napfényben.
Tavalyi, mondta, idén még nem szüretelt.
Aztán nekilátott a munkának. A kis ház tiszta volt, bár nem használták, csak néhány dolog hiányzott ahhoz, hogy éjszakára meg lehessen szállni benne. Porszívózni és szellőztetni is kellett. A férfi, míg dolgozott, beszélt az asszonyhoz: nyári konyha volt régen, aztán meg itt lakott az anyám. Nem akart bejönni a házba, ahol én a feleségemmel, meg a gyerekekkel éltem. Nem szenvedhették egymást az asszonyommal valamiért. Egy portán, de külön! Ez volt a jelszó, így könnyebb, elviselhetőbb volt mindenkinek.
Róza nem akart tétlenül üldögélni, míg a férfi dolgozik, megkérdezte, hogy segíthet-e valamit?
Csak üljön, pihenjen! – nézze a madarakat, látom, maga is szereti őket. Nekem is jó, ha van valaki a közelemben. Tudja, rengeteget vagyok egyedül, megüli a magány a lelket.
Az utóbbi mondatot szinte egyszerre mondták, még a hangsúlyuk is hasonló volt. Álomban gyakran megesik az ilyesmi! Róza és Illés talán akkor néztek először igazán egymásra, és akkor vették észre a másikban a magányos embert. Addig csak a szállást kereső és a szállásadó szerepét élték.
A férfi közben végzett a munkával, és hívta Rózát, nézze meg, megfelel-e neki éjszakára a szállás? Apró teakonyha, zuhanyozó, kis szoba, benne fekvőhely, polc, lehajtható asztal, két székkel. A legszükségesebbek. A kis asztalon váza a kertben szedett virágokkal.
Kétezer forint egy éjszakára – szólt a férfi, és már meg is egyeztek.
A férfi kiment a házból, hogy Róza a holmiját elrendezze. Ugyanoda ült le, a diófa alá, ahol korábban Róza üldögélt. Pár perc múlva ő is csatlakozott hozzá és beszélgetni kezdtek.
Beteg lettem. Hónapokra tüdőszanatóriumba kerültem – kezdett bele történetébe a férfi. Az asszony megunta, hogy nincs mellette az erős férfi, akinek megismert engem. Hiányzott neki a segítség a ház körüli munkában, meg az ölelő karok is. Pedig nem kellett volna már olyan sokat várnia rám, de nem hitt a gyógyulásomban. Elhagyott, vitte a fiúkat is. Amikor hazajöttem, lesoványodva, de gyógyultan, a házat üresen találtam. Anyámat már évekkel korábban eltemettem.
Mi baja volt? – kérdezte Róza, aki addig figyelmesen hallgatta a férfit, nem szólt közbe.
Tüdőrák – hangzott a válasz, szinte koppant köztük a szó. Halálos kór, de én legyőztem! – folytatta Illés. Nagyon akartam élni, ezt már ott, a tüdőszanatóriumban eldöntöttem. Az éltetett, hogy haza akarok jönni a családomhoz! Levélben írta meg nekem Magda, hogy elválik tőlem. Talált valakit, akivel össze akarnak házasodni és külföldre költözni, a fiaimmal együtt. Összetörtem, de élni kellett, hazajöttem és rendbe hoztam az elvadult kertet, a házat, ami akkor már hónapok óta lakatlanul, üresen állt. Akkor vettem magamhoz a Bundi kutyát, hogy legyen társam. Nehéz volt megszokni az egyedüli életet. Közben elváltunk az asszonnyal törvényesen is, gyorsan lezajlott a dolog. Magdával megegyeztünk könnyen, nem kellett neki a ház, ami a szüleimé volt, ő soha nem szeretett itt lakni. De a fiúkról nem akart lemondani, mindkettőt akarta magának. Én meg abba nem egyeztem bele, hogy külföldre menjenek velük. Gábor fiam 16 éves, a kicsi, Tamás pedig 12. Végül az anyjukkal maradtak, és Pestre költöztek. Épp holnap jönnek hozzám látogatóba.
A férfi elhallgatott, pár percig egyikük sem törte meg a csendet.
Illés szólalt meg először: Nem éhes még? Van egy kis étterem a közelben, ha vacsorázni akar, talán két kilométerre van innen. Busz nem jár ugyan arra, de jól főznek.
Róza, önmaga számára is meglepően (de hát álmában az ember sokkal bátrabb, mint a valóságban) felajánlotta, hogy szívesen főz inkább valami vacsorát, ha a férfi nem bánja.
Látta, hogy annak felcsillan a szeme, örül a lehetőségnek, hisz rég nem sürgölődött már asszony a konyhájában. Róza meg arra gondolt, hogy milyen régen nem főzött ő már valaki másnak! Hét végén összeüt magának valami egyszerűt, vagy készételt vesz, legtöbbször kínait, letudja a főzés gondját. Pedig mennyire szeretett régen a családnak főzni!
Bementek a házba. Egyszerű, de nagyon szép, tiszta, felújított parasztház volt. Olyan részletekre figyelt fel Róza, amelyek az ő szívének is kedvesek voltak: a férfi szerette a régi tárgyakat, akárcsak ő, a fát és a kerámiát, de mindent mértéktartóan elrendezve.
Szétnéztek az éléskamrában és a hűtőben, miből lehetne vacsorát készíteni?
Róza felfigyelt rá, hogy mozdulataik mennyire meghittek, mintha rég ismernék egymást. Most az asszony dolgozott, a férfi meg figyelte a mozdulatait, az asztal mellett ülve. Keze alá dolgozott, krumplit pucolt, míg ő fűszerezte a húst és a sütőbe tette. Mikor már mindennel elkészült, leült a férfivel szemben, az asztal másik végére.
És maga, hogyan él? – kérdezte tőle a férfi.
Egyszerűen, mondta ő. Egyedül élek. Sok éve elváltam, voltak társaim, szerelmeim, de aztán végül magamra maradtam. Szeretem a munkámat. Olvasok, írok. Vannak barátaim, mégis sokat vagyok egyedül. Sokáig vágytam rá, hogy egyszer majd hazafelé menet fényt lássak az ablakban, hogy valaki várjon rám otthon. Nem üres az életem, kitöltöm, soha nem unatkozom. De valami, vagy inkább valaki nagyon hiányzik az életemből.
Közben elkészült a vacsora, a sült hús fűszeres illata betöltötte a konyhát és az álmot. Megvacsoráztak és közben ömlött belőlük a szó. Kiderült, hogy sok mindenről egyezik a véleményük, és az ízlésük is hasonló. Amiben meg nem egyezett a véleményük, arról szelíden meggyőzték egymást.
Éjfélkor elköszöntek egymástól, Róza a kis házban aludt, egyedül. Végigaludta az éjszakát, a szokásos forgolódás nélkül.
Róza álmaiban ízek, illatok, és színek is vannak mindig, meg hangok. Ezek az álmok egészen filmszerűek. Azon az éjszakán Róza azt az álmot álmodta tovább, amit a valóságos életben a vágyaiban élt meg.
Felébredve pedig azonnal le kellett írnia mindent, nehogy később elfeledkezzen valamiről, mert a legapróbb részlet is fontos lehet. Ki tudja, talán rá is vár valaki a valóságban, mint álombeli alteregójára, csak ki kell várnia türelmesen, míg eltalál hozzá. Az álmok megadták a mintát.
Hozzászólások