Délelőtti buszjárat, tele cekkeres nénikkel, csevegő tinikkel, krákogó öregurakkal. Mindenki a saját ügyét-baját intézte, aztán most siet haza főzi, mosni, takarítani, vagy éppen tanulni. A busz hátsó részében találok helyet. A motor kellemesen dorombol a hátam mögött, melege lassan már arra kényszerít, hogy levessem vastag, bundázott kabátomat. Imitt-amott „ismerős arcok” tekintenek rám. Ők azok, akikkel néha hajnalban, máskor meg napközben is találkozunk, de sosem váltottunk még egy szót sem. Hát ilyen a városi ismerős, könyvelem el magamban, évekig találkozunk és mégsem ismerjük egymást, nem osztjuk meg egymással gondjainkat, örömeinket, gondolatainkat.
A következő megállóban egy szürke színű orkán dzsekiben felszáll egy középkorú férfi. Átellenben a négyes szék felé közeledik, ahol már ül egy másik férfi utas.
– Ne haragudjon, de szabad ez a szék?
– Szabad. Persze – jött a válasz.
– Köszönöm.
Leült, majd továbbra is „barátkozni próbált”.
– Ne haragudjon, de maga véletlenül nem buszsofőr?
– Nem haragszom. Az volnék.
– Azért, mert olyan ismerősnek tűnt.
Pár pillanatnyi csend ereszkedett közénk.
– Ne haragudjon, de megkérdezhetem, maga ismeri az 58-as járaton vezető sofőrt, azt a kis csinos hölgyet?
– Ismerem. Hogyne.
– Csak azért, mert őt én csodálom – a pillanatra beállt csönd után folytatta – na, nem úgy, csak szakmailag. Nagyra tartom.
– Igen. Ügyes a kollegina. És csinos is – teszi hozzá a beszélgető partner.
– Én kedvelem őt, de ő engem nem nagyon. Tudja miért? Azért mert alkoholista vagyok.
Egy pillanatra a levegő megdermedt körülöttünk. Az utasok döbbenten néztek a férfira.
– Tudja, én azt csodálom, milyen szakszerűen vezet. És hogy tud ő tolatni! Én nekem ez sosem sikerült. Tudja én is sofőr voltam, a nyergessel még elboldogultam, de az utánfutókkal… Azokkal meggyűlt a bajom. Azok mindig nyekklettek-nyaklottak. Sosem sikerült jól manőverezni velük.
A buszsofőr megértően bólogatott. Nem tudott mit hozzáfűzni.
– Na, én itt most már leszállok – szólalt meg újra a beszélgetőpartner –, üdvözlöm a kis kolleginát, ha esetleg találkozik vele. És örülök, hogy egy komoly emberrel beszélhettem.
Felállt, a kezét majdnem kézfogásra nyújtotta, aztán meggondolta magát. Csak intett egyet és elindult az ajtó felé.
Hozzászólások