II. Lajos, magyar király születésének 500., halálának és a tragikus kimenetelű mohácsi csatának 480. évfordulójáról gazdag rendezvénysorozattal emlékezett meg Mohács városa – a már közel másfél százados hagyományának megfelelően.
Kiállítások, tudományos ülések, koszorúzással összekötött megemlékezések mellett kiemelkedő esemény volt II. Lajos 
szobrának felavatása. Varga Imre szobrászművész alkotásával évszázados álom valósult meg. Régóta születtek elképzelések arról, hogy ne csak a Csele-patak partján – Turcsányi Soma által – állított s a későbbiekben újjáépített, díszesebbé tett emlékoszlop domborműve örökítse meg a tragikus sorsú ifjú királyt, hanem egész alakos szobra is legyen Mohács belvárosában. A történelmi helyzet azonban sokáig nem kedvezett ennek a vágynak. A mi nemzedékünknek adatott meg az a lehetőség, hogy erre az évfordulóra végre állhasson egy olyan emlékmű, mely előtt a város lakói és az idelátogatók fejet hajthatnak.
Varga Imre alkotása egy tizenkét méter magas kereszt a ráfeszített koronázási palásttal, mellette a teljes vértezetbe öltöztetett fiatal II. Lajos, amint egyik kezével a családi címerét ábrázoló pajzsra támaszkodik, a másikban fővezéri pálcáját tartja. De lecsukott szeme, arckifejezése már fájdalmas, fején halotti korona. A fatörzs kérgéhez hasonló krómacél pikkelyekből álló kereszt és a bronzszobor a megcsillanó napfénnyel, háttérben az ezüstfenyővel igen jól illeszkedik a város főterének képébe – mintegy összekapcsolva a városházát és a fogadalmi templomot. Ez az emlékmű a hozzá méltó helyen minden arra járót emlékeztethet a vesztes, mégis hősként elhunyt királyra, aki fiatal életét áldozta hazájáért, népéért, s a keresztény Európáért.
Nagy Kálmán:
Lajos király szobránál
Templom tövében – érclovag!
Hol hagytad el a szép lovad?
S hova tűnt büszke sereged?
Igaz a hír? – Mind elesett?
Kérdezném tovább, de nem felel.
Egyedül áll ott, akár a jel.
Fájdalom szobra. Egy Jézus-arc.
Rajta kín és sok kudarc.
Csukott a szeme, sápadt,
Kialvatlan és fáradt.
Fején a korona nem tövis,
De mint a Megváltó, maga is
ÁLDOZAT.
Szenvedő ember! – Bár király,
Hiába jó, ha a kor silány.
Legyengült ország – kevés vigasz,
Sok a barát, de kevés igaz.
Dölyfös urak közt ő gyenge kéz,
Bármerre néz, csak szenvedés.
Pusztuló várak és pénzhiány.
Pártok vitája – belviszály.
Határon török a nagy veszély,
Segítség nem jön, nincs esély.
S mégis, a bajban élre áll.
Példát mutatva hadba száll,
Ám győz a pogány túlerő,
Mohács mezeje temető.
Kicsiny serege porba hullt,
Míg ő maga a vízbe fúlt.
Cselének árja temette be,
Máig kísért a szelleme.
Hozzászólások