Ezzel az alkotásával Tátrai S. Miklós barátunk és szerzőtársunk az Országos Mécs László Irodalmi Társaság és a Gyermekjóléti Alapítvány közös Őszi Irodalmi Villámpályázatán első helyezést ért el. A december 4-én közzétett pályázati végeredmény:
I. helyezett: TÁTRAI S. MIKLÓS, II. helyezett: SZEDŐ TIBOR, III. helyezett: N. SEBESTYÉN KATALIN és FERENCZY BRIGITTA. Elismerő Oklevél-díj: Angyal Bella, Rohonczy Dániel és Szeder Katalin
_________________
Rohantak a napok, és Árpi még mindig nem találta ki, hogy milyen ajándékkal kedveskedjen legjobb barátjának. Együtt jártak általános iskolába, gimnáziumba, főiskolára, és évekig dolgoztak mindketten a diósgyőri vasgyárban. Az élet később más-más útra terelte őket, de a barátság megmaradt. Gyakran találkoztak, és több közös nyári élmény fűzte össze a családokat. Közeledett Marci ötvenedik születésnapja, amelyre nagy bulit szervezett. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ott a helyük, csak az ajándék, az okozott komoly gondot. Valami egyedit, valami különlegeset szeretett volna adni, amelyről barátjának, majd mindig eszébe jutnak a közös emlékek. Mint már oly sokszor, most is Andi, a felesége sietett segítségére, amikor a reggeli mellé remek ötletet kínált:
– Marci imádja, és gyűjti a régiségeket. Böngészd az internetet, járd végig a régiségboltokat, biztosan találsz valamit. Majdnem három heted van erre a feladatra.
– Jó ötletnek tűnik, hiszen nyáron éppen azon kesergett, hogy egy szép régi vázát elvittek az orra előtt.
– Régi váza? – gondolkodott el Andi. – Nekem beugrott valami! Valahol, még Emese születése előtt, láttunk egy szépet, el is akartuk hozni, aztán mégsem tettük, mert nem akartad.
– Igen emlékszem! A nagymama padlásán volt sok-sok évvel ezelőtt – komolyodott el Árpád. Talán még most is ott van. A nagyi nem adta nekem, azt mondta: nem hoz szerencsét!
– Nagyon szerettem őt, kedves öreg néni volt, megsirattam, amikor meghalt, de nem gondolom, hogy minden szavát, babonáját komolyan kellene venni. Mi lehet azzal a vázával?
– Fogalmam sincs, de most már engem is érdekel. Utazzunk el a régi házba édesanyámhoz, hátha okosabbak leszünk.
Vilma néni nagy örömmel fogadta a váratlan látogatókat. Szabadkozott, amiért nem készült a vendéglátásra, de hát honnan sejthette volna a kellemes meglepetést. Árpád és Andi, szokásuk szerint, nem jöttek üres kézzel. A közös ebéd bőségesen kitelt a hűtőtáskából, csak melegíteni kellett. Hosszasan beszélgettek a régi időkről. Árpi nehezen szánta rá magát az őszinteségre, attól tartott, édesanyja haragudni fog. Kávézás közben aztán bátortalanul előhozakodott kérésével: szeretnének körülnézni a padláson, hátha találnak valami régiséget, amit barátjának ajándékozhat. Vilma néni – arcán a „hát ezért jöttetek” szomorkás mosollyal – belegyezett a keresgélésbe. A padláson meglepő rendezettséget találtak, bár a vastag porréteg arról tanúskodott, régóta nem járt ott senki. A nagymama halála után Vilma és testvérei békésen megegyeztek a szerény örökségen, a padlásról is mindenki elvihette, amit akart. Valószínű akkor rakták össze a maradványokat. Néhány láda és kartondoboz sorakozott egymás mellett, kicsit távolabb két ruháskosár, és ócska bőröndök. A másik oldalon régi szerszámok, háztartási eszközök, a legtávolabbi sarokban egy megroggyant dívány árválkodott. Árpi még jól emlékezett nagypapájára, aki szívesen pihent azon a díványon. Azt mondta, jókat alszik az öreg, szúette gerendák alatt, szereti a múltat idéző illatukat, pedig mások szerint azt már nem is lehetett érezni. Sosem értette, miért nem mehetett fel senki, amikor nagyapja volt ott. Tanácstalanul néztek körül, hol kezdjék, mit bontsanak meg először. A ruháskosaraktól idegenkedtek, talán még egér is lehet benne, gondolták. A bőröndök sem voltak csábítóak. Leginkább a ládák vonzották tekintetüket. Elindultak feléjük, amikor Andi véletlenül leejtette a kezében tartott padláskulcsot. Ahogy lehajolt érte, észrevett valamit.
– Árpi! A dívány alatt is van egy furcsa láda, mintha valaki el akarta volna rejteni. Persze nem előlünk, de az osztozkodó testvérek elől igen! Ez nagyon izgalmas, azt nézzük meg először!
– Úgy látom kitört belőled a kincskereső szellem. Nem bánom, nézzük azt, de egyre inkább úgy gondolom, hogy ami értékes lehetett, az már nincs itt!
– Nem, nem! Ott valamit eldugtak, nagyon izgatott vagyok!
A poros ágyat meg kellett emelni kicsit, hogy az egyszerű, de erős ládát kihúzzák alóla. Valamikor lakattal lehetett zárni, de most könnyen kinyílt. Legfelül megsárgult, poros, egykor fehér színű lepedő takarta az alatta lévő titkokat. Gondos, szinte óvatosnak tűnő csomagolást láttak, amiről lerítt, hogy már nagyon régen nem nyúltak hozzá. Árpi is megérzett valamit, mert remegni kezdett az izgalomtól. Vigyázva szedték fel a lepedőt, és nagy meglepetésükre egy régi egyenruhát találtak alatta. Andi kérdően nézett férjére.
– A családi történetekből tudom, hogy nagyapám, anyám édesapja, katonatiszt volt. Harcolt a második világháborúban. Nem sokat meséltek róla, aztán már nem is nagyon érdekelt. Olyan régen volt, maga a történelem.
– Hát igen, ez volt a titok? Egy zubbony, egy nadrág… – ürítette tovább Andi a ládát, majd meglepetésében felkiáltott – és egy váza! Idenézz!
Elégedetten és örömmel vitték a meglelt kincset Vilma nénihez. Az öregasszony hosszasan nézte az egyenruhát, a vázát, és cseppet sem látszott elégedettnek. Szomorú lett, és nagyot sóhajtva valósággal belezuhant a fotelbe. Láthatóan kereste a szavakat, elérzékenyült a rátörő emlékektől.
– Hát megtaláltátok? Nem kellett volna! Hét évtizede őrzi a padlás sötétje. Sem összetörni, sem elajándékozni, sem értékesíteni nem mertük. Ti se tegyétek, szomorú története van, átok ül rajta.
– Ugyan már édesanyám! – hitetlenkedett Árpád. – Ne legyél olyan babonás, mint szegény nagyi volt! Mi baj lehet egy régi vázából? Honnan került ez ide?
– Talán orosz földről. Ahogy mondtam, szomorú története van, egyszer majd elmesélem, de nem most. Felkavartak az emlékek. Kérlek, vigyétek vissza oda, ahol találtátok, keressetek valami mást.
Árpi és Andi visszamentek a padlásra, majdnem mindent elrendeztek, úgy ahogy volt. A vázát azonban kicsempészték. Tudni akarták, hogy milyen titok lengi körül azt a kis porcelánt.
Vilma néni nem tudott elaludni aznap este. Szüleire emlékezett, a háborúra, amelyet kisgyerekként élt át. Látta apját, amint halálsápadtan, sebesülten feküdt a katonakórházban, látta anyját, akinek arcát eltorzította az aggodalom és kétségbeesés. Isten jó volt hozzájuk – gondolta –, hiszen ha súlyos sebesülés árán, de mégis kihozta apját a pokolból, és ha voltak is fájdalmai, felgyógyult, élt, dolgozott. Az emlékek másnap is körüllengték, nem hagyták nyugodni. Felment a padlásra, meg akarta nézni a katonaládát, de nem tudta kihúzni. A dívány túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy felemelje. Kétségbeesetten ült rá, mintha óriási terhet cipelne. Úgy érezte, az öreg gerendáknak mégis van illata, és most édesapját idézik. A fiatal katonát, aki hadnagyként szolgált a keleti fronton. Gyerekeinek már csak akkor beszélt a háborúról, amikor úgy gondolta, elég nagyok ahhoz, hogy értsék, és megértsék azt.
Az alakulat kezdetben tényleges hadi cselekményeket hajtott végre, de később partizánvadászatra, és a civil lakosság elleni megtorlásokra vetették be őket. Ez sokaknak nem tetszett, csak kényszerből tették, amit kellett. A hadnagy is közéjük tartozott, egész életében szégyellte azokat az eseményeket, sokszor rémálmok gyötörték miattuk. Voltak olyanok is, akik másként gondolkodtak, civileket gyilkoltak, minél több zsákmányt akartak rabolni, ahogy ezt a világon mindenütt tették, és teszik a háborúkban. Az egyik éjjel váratlan támadás érte őket, sok halott és sebesült maradt az összecsapás után. Akkor még megbízhatóan működtek a kórházvonatok, a szerencsésebbek – közöttük Vilma apja is – hazajutottak gyógykezelésre. Útközben az ápolónő elmondta, hogy indulás előtt, amikor ő mélyen aludt, egy százados kereste, és tekintélyes méretű csomagot akart rábízni azzal, hogy vigye haza és őrizze meg. Erőszakosan és indulatosan viselkedett, csak a katonaorvosok erélyes fellépésére állt el szándékától. Mindössze egyetlen kis csomagot tudott ott hagyni, vagy ott felejteni az ágyon. Vilma apja azonnal tudta, hogy az a tiszt csak a régiségeket kedvelő, és ahhoz értő Artolánczi százados lehetett, aki a rabolt tárgyak egy részét akarta hazajuttatni ilyen módon. Irtózott volna a feladattól, és örült, hogy arra nem került sor. Kibontották a kis csomagot, amelyben egy gyönyörű kínai váza volt. A hadnagy nem tudta mit tegyen. Nem tudta, mit hoz a jövő, találkozik-e még valaha Artolánczival, követeli-e majd tőle azt az átkozott vázát. Megóvta, az egyenruhájával együtt megőrizte. A háború után tudta meg, hogy mindenki meghalt, akinek köze volt a váza megszerzéséhez. A százados autója még a visszafelé úton aknára futott. A fosztogatásokban, és kegyetlenkedésekben élenjáró törzsőrmestert és egy honvédet néhány nap múlva elfogták és kivégezték a partizánok. Az alegységet hamarosan a Don mellé vezényelték, mindössze hatan tértek haza.
Vilma néni hirtelen megélénkült. Felkelt a díványról, és minden erejét megfeszítve, újra megpróbálta előhúzni a régi katonaládát. Ezúttal sem sikerült. Kétségbeesett, mert egyre biztosabban hitte, hogy Árpiék elvitték a vázát, és bajba kerülnek miatta. Annyi szerencsétlenséget hozott már, annyi kegyetlenséget és halált okozott, ki tudja milyen áron ragadták el valamikor, milyen erők és szándékok élnek körülötte. Sajnálta, amiért megőrizték, amiért nem törték össze, és nem dobták ki, amiért nem szabadultak meg tőle. Nem adhatják senkinek – kiáltotta önmagának –, és már tudta mit kell tennie: visszaszerezni, megsemmisíteni! Másnap vonatra ült, váratlanul beállított Árpiékhoz. Csengetésére Andi nyitott ajtót, és belesápadt a köszönés helyett elhangzó kérdésekbe:
– Hol van a váza? Hol van Árpi! – csattantak a szavak.
– Ne haragudj, amiért elhoztuk. Úgy gondoltuk neked már nem kell. Sajnos – kereste a szavakat –, ó, sajnos, már nem tudjuk visszaadni.
– Úristen! Elajándékoztátok?
– Nem, nem! Baj történt. Nem is tudom, hogyan mondjam el, nagyon sajnálom!
– Mi van Árpival? Mondjad már, mert megőrjítesz!
– Vele nincs semmi, illetve semmi komoly, gyere be, ülj le! Elmondom.
Vilma ingerülten, zaklatott lélekkel ment a szobába. Leült egy székre, és sürgetően nézett Andira. Ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Sok mindenre számított, de arra, amit hallott, nem.
– Belátom, nem volt tisztességes dolog belegyezésed nélkül elhozni, de akkor ezt nem éreztük bűnnek, vagy hibának. Marcinak akartunk örömet szerezni. Itthon alaposabban megnéztük azt a vázát, tényleg gyönyörű darab. Kínainak gondoltuk, és nagyon réginek. Kell ebben lenni valami különös erőnek, vagy valami megmagyarázhatatlannak – vélekedtünk–, hogy annyi mindent képes volt átvészelni. Na de mennyit? Milyen régi lehet? Elhatároztuk, megmutatjuk egy szakembernek, becsülje fel korát, és értékét, aztán majd meglátjuk, mi legyen vele. Árpi ma reggel elvitte egy becsüshöz. Másfél órával ezelőtt hívott fel először. Nagyon izgatott volt. Azt mondta, igazi kincset találtunk, nem lesz gond új autót vennünk. Többet nem árult el.
– Na és mikor ér haza? És mi az, hogy először telefonált? Azóta újra hívott?
– Igen, az orvostól. Talán háromnegyed órája.
– Honnan?
– Az orvostól. Az történt, hogy villamossal jött hazafelé. Leült, ölébe vette a sporttáskáját, amelyben a vázát vitte. Sokan voltak a járművön. Szétnyitotta a cipzárt, hogy igazítson a vázán, hiszen ekkor már nagyon féltette. Benne volt a keze a táskában, amikor a villamos hirtelen nagyot fékezett. Az álló utasok közül többen meglódultak, elvesztették egyensúlyukat. Egy középkorú nő, aki Árpi szerint többször is feltűnően végigmérte őt, pontosan a táskára zuhant, és darabokra törte a vázát. A szilánkok felsértették Árpi kezét, de nem komoly.
– Hála istennek! Én egyáltalán nem bánom. Nem sajnálom. Hidd el lányom, az az autó is csak bajt hozott volna rátok!
– Nem tudom. Olyan furcsa és hihetetlen ez az egész. Az a nő a villamoson oroszul beszélt!
Hozzászólások