Takács Szabó Kálmán a közelmúltban ismét meglepte barátait, a verseket szerető és kedvelő olvasókat negyven verset magába foglaló gyűjteményével.
Már kisdiák-kora óta versel. A mohácsi általános iskolában Máté Lajos, a pécsi középiskolában a nemrég elhunyt dr. Rajczy Péter szerettette meg vele az irodalmat. Ők irányították művészi érdeklődését, s ők segítették abban, hogy elmélyedve ismerkedjék – a tananyagon túl – mind a hazai, mind a külföldi költők verseivel. E szerzők, művek közül többen a mai napig meghatározói életének. A versek zenéje oly módon is inspirálta, hogy már gimnazistaként Petőfi, József Attila, Weöres Sándor és mások verseit megzenésítve közvetítse barátainak. Érzelmeket, érzéseket és nem utolsó sorban tartalmas szövegeket kívánt közkinccsé tenni azok között a fiatalok között, akikhez tartozott, akiknek – gitárja kíséretében – szólni kívánt.
Az utóbbi másfél évtizedben aktívan műveli a versírást. Lelkiállapota vagy éppen baráti körének lelkülete, hangulata szólal meg verseiben, és bennevan e versekben a természet minden csodája, s az igazságért, a rendért, a szépségért érzett felelősség is.
Takács Szabó versei az életről, mindnyájunk életéről, a hétköznapokról, a közös emberi sorsról megfogalmazott gondolatsorok.
Képteremtő fantáziája magával ragadó: hajnalban ordít a fagy, / ezüst-dér csillog / az úton. (Ének a fagyban)
Egyéni hangjában a zeneiség, az áradó érzelemvilág, a humánum és a természet szeretete újra és újra felerősödik: őrizd meg / versemnek dallamát / zaklatott ütemét / szavamnak igazát / írja a Ha… című versében.
Horgászás közben a Duna-parton töltött idő, a csend, az elmélkedés, a figyelés ideje, ebben a légkörben alakult ki bensőséges kapcsolata a természettel és a Dunával. Tudja, hogy a folyónak is van története. Ezért több versében is visszatér a nagy Folyó-hoz: a Dunán / horgonyán lóg / egy eltévedt hajó (Pillanatok) vagy: koravén ködöket / ellik a Folyó / a titkokat hurcoló (Ködben és bíborban).
E titkokat hurcoló folyó elgondolkoztatja, ugyanakkor meg is nyugtatja, ezért tudja megénekelni a múlt emlékeit: lelkemet ringatom / múlt nyarak emlékén (Lélekmosdató).
Takács Szabó Kálmán képei, szófordulatai ezernyi látomás hajnaláról, a felmutatott szeretet hatalmáról szólnak. E képekben felemelkedik a mindennapok fölé, így látja élete/életünk minden pillanatát, és érti/érteti meg a bennünket körülvevő világ csodálatos voltát: napkelet-pírban / a hajnali ég / … lassan születnek / a szürkéből a színek (Felhők, virágok).
Takács Szabó költői világát az ember szeretete mellett a Duna és a természet szeretete határozza meg. Mindig, minden sorában erről vall őszinte átéléssel, beleérző képességével. Számára minden nap egyforma, ezen csak a pillanatnyi történések színei, élményei, elmélyülései változtatnak, így lesz egyik nap/napja szebb a másiknál.
Költői képeiben, lényeget megragadó hasonlataiban, metaforáiban jut el költői kifejezőrendszerének arra a magaslatára, melyben mondanivalója egyetemessé válik. Ezért tudjuk elfogadni, s ezért tudunk gyönyörködni minden sorában.
Takács Szabó Kálmán
Mohács
Itt születtem,
mert így rendeltetett,
itt növekedett
éhes értelmem
ismeretlen határa,
négy iskola
türelmes tanára
verte fejembe,
− mert tehette −,
hogy büszke legyek
az elvesztett csatára
A Duna-parton
sok éven át laktam,
úszni tanultam,
s szerelmet kaptam,
máig tartót,
ki nem irthatót
Kamasz-fejű, szörnyű vétkek,
sűrű bokrok, sötét rétek,
elképzelt és tettenért,
hamis hűtlenségek,
elvetélt küldetések,
örömmel várt születések
Jöttem, mint űzött vad,
vissza a városba,
megtiport lélekkel,
véremtől sárosan,
és befogadott újra,
tág szemekkel vár most,
csodát nem ígért,
csak némán kezet rázott
Hozzászólások