– avagy, Hadiktól a Pilvaxig –
Az Iparos Kisvendéglő hosszú évekig volt a Hetedhéthatár törzshelye, ami idővel legendás, kultikus hellyé vált a szememben. A szerzőtársak közül néhányan a Pilvaxhoz hasonlítják ugyan, én azonban mindig is a pécsi Hadikot láttam benne, a nyugatosok egyik törzshelyét. Azt hiszem, a Pilvax-korszakomból már jó ideje kinőttem, hol vannak azok az évek, mikor még „márciusi ifjú” voltam?! A Pilvax az a hely, ahol az ember láncokat csörget, forradalmat forral, az asztalra ugrál, égő szemmel szaval. Hozzám már közelebb áll Karinthyék világa: írok, mert nincs más választásom, mert ez az egy, amivel meg tudom magyarázni a bizonyítványt, saját magamat és ezt az őrülten örvénylő valamit körülöttünk, amit életnek hívunk. Nem vagyok forradalmár, de ha valakit felvidít egy-egy humoreszkem a fáradt hétköznapokban, már megnyertem egy csatát.
2010 nyarán jártam először az Iparosban. Akkor nagy változások zajlottak az életemben, ekkor kezdtem el publikálni a Hetedhéthatárban (egy verssel debütáltam az utolsó nyomtatott számban) és ekkor érkeztem haza Németországból. Számomra az Iparos volt a kapu a pécsi kulturális élethez, amiben mára sikerült elmerülnöm a fejem búbjáig. Az egész két deci vörösborral kezdődött, ami hagyománnyá is nemesedett: ha Iparos, akkor vörösbor. Minden művésznek megjár egy kis magánrituálé.
Az én időmben, már „csak” kéthavonta jártunk össze, nyomtatott lap nem volt, de sokat hallottam az aranykorról, amikor héthetente jelent meg az újság, amikor kéthetente találkoztak az alkotók az Iparosban. Ilyenkor mindenki kezébe vehette az aktuális számot, a szerzőtársak lelkesen olvasgatták, szagolgatták, dédelgették az újságot, úgy, mint amikor egy újszülött érkezik a családba.
Sajnálom, hogy erről lemaradtam, de nekem, mint kezdő írónak így is nagyon sokat jelentett (és jelent ma is), hogy egy ilyen asztaltársaság tagja lehettem, sokszor nem is csináltam mást, csak hallgattam a nagyokat, magamba szívtam az elhangzottakat és alig hittem el, hogy olyan emberek közt ülhetek, akiknek az írásait már évek óta olvasgattam a Hetedhéthatár régebbi számaiban.
Smelka Sándor az emléklappal
Utoljára tavaly novemberben találkoztunk az Iparosban, akkor nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó alkalom, mivel január elejével már csak ebédeltetést vállal Fischer úr, az Iparos üzletvezetője. Ez pedig azzal jár, hogy amint vége a menüztetésnek, bezár a vendéglő.
Új törzshelyet kerestünk tehát januárban. Találtunk is egy divatos romkocsmát – a Csinost –, amit megvallom őszintén, nehéz lesz megszoknom, belaknom, mert számomra mindig is az Iparos jelenti a Hetedhéthatárt és a pécsi irodalmat.
Mindenesetre a Csinosban ott folytattam, ahol az Iparosban abbahagytam: két deci vörösbort rendeltem, miközben raszta hajú egyetemisták söröztek körülöttünk, láncokat csörgetve, forradalmat forralva, égő szemmel, lelkesen vitázva. Úgy látszik, mégiscsak sikerült átvinni engem a Hadikból a Pilvaxba. A következő találkozónk épp márciusban lesz, majd meglátjuk, mennyit fiatalodunk az új helyünkön.
(A mellékelt kép az utolsó Iparos-találkozón készült rólam, a Hetedhéthatár emléklapnál. Lehet, hogy megéreztem: ez az utolsó alkalom, hogy lefotóztassam magam ezen a helyen.)
Hozzászólások