A mindent beborító, tejfehér puha
csendet most nyomasztónak érzem.
Mintha rám borulna az üvegbúra,
veled érzek, kedves Sylvia (Plath).
A kéretlen zajok valamiért mégis
ingerelnek, a házban lakó kedves,
töksüket öregek teljes hangerőn
bömböltetik tévéiket. A falakon
átszűrődnek a hangok, kísérőzenének
érkezik még némi szirupos operett.
Eközben érzem, hogy bennem milyen
erős anarchista vágyak ébrednek, egy
kalapáccsal szeretnék szétverni minden
üvöltő tévékészüléket. Minden zaj, mely
a falakon kívül éled, s széttöri a máskülönben
már-már nyomasztó tejfehér, puha csendet,
foszlányokból összeálló kényszerzubbony
szegény füleimnek, hangbilincs, mely nem
kegyelmez, behálóz, nem ereszt. A délutánból
közben kora este lett, besötétedett. És újra csend.

Megosztás

Tweet