Van, hogy az éjszaka
kellős közepén felriadok,
és akkor, de csakis akkor
közel engedem magamhoz
a gondolatot, amelyet az éber
létezésben magamtól távol
tartok: vajon mi lett a sorsa
az én angyallá változott, meg nem
született gyermekeimnek, hová
kerültek? Olyan mély még bennem
most is, három évtized múltán a
fájdalom, hogy csakis az éjszaka mélyén
engedem közel magamhoz a mélyről
feltörő fájdalmamat, s a gondolatot.
Hozzászólások