A II. Lajos Múzeum Egylettől a Kanizsay Dorottya Múzeumig
A 18. századtól kezdődően Európa-szerte egymásután nyíltak kisebb-nagyobb közgyűjtemények – részben egyéni adományozók jóvoltából, részben lelkes patrióták kezdeményezésére. Ezek a gyűjtemények olykor kimondva, olykor kimondatlanul azt a célt tűzték maguk elé, hogy mindazokat a tárgyi és szellemi értékeket, melyeket az adott közösség megteremtett, összegyűjtsék, megőrizzék a jövőnek. Eleinte természetesen nagyobb településeken, meglévő iskolaközpontok körül jobb módú személyiségek (Klimó György, Széchényi Ferenc, tudós papok, lelkészek, tanárok) adták át a köznek féltve őrzött gyűjteményüket, és ezzel mindenki kincsévé tették azokat. A közgyűjtemények létrehozásának vágya lassan-lassan kisebb lélekszámú településeknek is igényévé lett. Ezt az igényt csak fokozta az, ha egy-egy érdekesnek, értékesnek ítélt, vélt tárgy került ki szántás közben, építkezésnél vagy homok-, agyagbányai munkálatoknál a mélyből.
Valahogy így indult a 20. század elején a mai mohácsi múzeum életrehívásának gondolata is. Természetesen ezt erősítette az 1907-ben Pécsett rendezett országos kiállítás is, melyen a több nemzetiségű Mohács egy berendezett sokác házzal mutatkozott be. A másik jelentős kedvcsináló esemény a Magyar Néprajzi Társaság 1923. évi vándorgyűlése volt, melyet Mohácson rendeztek meg. Erre az alkalomra készülve a helybeliek – már tudatosan – magyar, sokác és szerb lakodalmassal álltak elő, és egy sebtében létrehozott helytörténeti kiállításon mutatták be a helyi értékeket. Mindezeket az inspiráló eseményeket tovább erősítette, hogy sok-sok római kori és török-kori lelet került elő Kölked határában, a Mohácsi Csatamezőn és a Szőlőhegy térségében is.
Az országos rendezvények és az előkerült régészeti anyagok szinte sürgették, hogy e kisváros is önállóan és tudatosan gyűjtse és tegye közkinccsé mindazokat a tárgyakat, melyek a térség múltjának, lakói életének megismertetését és megőrzését szolgálják.
Többek kezdeményezésére a lelkes városlakók 1923 augusztusában Múzeum Egylet szervezéséhez kezdtek, melynek eredményeként 1925-ben megalakult a II. Lajos Múzeum Egylet; alapító okiratát a Vallás- és Közoktatási Minisztérium jóváhagyta. Az elkövetkező években, évtizedekben sokak áldozatkészségéből egyre gyűlt a megőrzendő anyag. Majd elkezdődött a gyűjtemény részleges bemutatása különböző átmeneti helyeken. A század közepére kapott végleges helyet a gyűjtemény két épületben. A Szentháromság utca és a Szerb utca sarkán lévőben A mohácsi csata című állandó kiállítás látható. A Városház utcaiban pedig A magyarországi horvátok, szerbek és szlovének népviselete és népművészete című állandó kiállítás. Itt a földszinti termekben időszakos bemutatóknak is szemtanúi lehetünk.
A mai múzeum – az 1949 és 1952 közötti átmeneti időszak után – 1953-ban vette fel a Kanizsay Dorottya nevet. A munkatársak névsorát hosszú lenne felsorolni. Közülük azonban dr. Sarosácz Györgyöt feltétlenül ki kell emelnünk, mert 1965-től 1999-ig szervezte a tárgyi anyagok begyűjtését, kiállításokon való bemutatását, és széles körben publikálta is mindezeket. Az ő vezetése idején szakirányú bázis-múzeummá fejlődött, a magyarországi horvát, szerb, szlovén kisebbség néprajzi anyagának központi gyűjtőhelyévé vált a Kanizsay Dorottya Múzeum. Sarosácz György nyugdíjba vonulása után Ferkov Jakab néprajzos vette át a múzeum irányítását, és szakszerűen folytatja a megkezdett munkát.
Ebben az évben emlékeznek vissza az elmúlt nyolcvan évre, mely – meglehet – rövid időnek számít egy közgyűjtemény életében, de amely a lelkes lokálpatrióták több nemzedékének áldozatkész adományozó segítségével, a munkatársak nehézségeket és megpróbáltatásokat legyőző szervező munkájával hozta létre a mai tízezernél is több darabot magába foglaló értékes anyagot, féltve őrzött családi tárgyakat, ünnepi és hétköznapi népviseleti öltözékeket, melyeket nemzetiségi hovatartozás nélkül adott össze a lakosság.
Az ünneplő múzeum munkatársai mindezekből az adott lehetőségeken belül egy színvonalas és szépen rendezett válogatást tártak a látogatók elé. E kiállítás különleges értéke a kerámiák, a festett ládák és öltözetek mellett bemutatott Predács-féle (Predács Ferenc, 1908-1983) fényképészeti műterem, mely teljes felszerelésével, sok-sok üveg- és cellulózalapú negatívval a múzeum tulajdona.
Az ünnepélyes kiállítás-megnyitón jelenlévő nagyszámú mohácsi polgár egyfelől mintegy igazolta, hogy az elődök kezdeményezésére létrejött és napjainkig gyarapodó gyűjteményre a mai embereknek szükségük van. Másfelől pedig a múlt iránti érdeklődésükről tettek bizonyságot. A múlt tárgyi emlékei kötnek össze apáinkkal és kapcsolnak a jövő nemzedékéhez bennünket.
Hozzászólások