Gondolatok Kürti Kovács Sándor Valahol egy nyárban könyvéről 
A szülőföldre, a felnevelő tájra naponként hazahívja az embert valami még akkor is, ha új lakóhelyén a befogadó közösség előmenetelt, életteret biztosít neki. A megméretés és az élet minőségének kedvezőbb feltételei letelepedésre, családi és baráti kapcsolatok építésére, szerelmekre adnak lehetőséget. Az otthoni levegő, a beszédes tájak, a szüntelenül vissza-visszatérő emlékek mégis mindig jelen vannak az ember életében, akkor is, ha már elfogytak a rokonok, az ismerősök, és csupán a véletlenül ottmaradtak között van egy-egy, aki emlékszik, emlékeztet azokra, akik útraindítók, útravalót adók voltak.
Kürti Kovács Sándor regénye visszatekintés és vágyakozás az elhagyott szülőföldre, mely a 20. század 50-es éveiben a nehézségek ellenére is olyan élményanyagot nyújtott az ott felnövő gyermeknek, fiatalembernek, hogy az – a génjeiben hordozott „örökséggel” együtt – kitörölhetetlen emlékként erőt ad neki a napi versenyfutásban.
A regény az Alföld pusztájáról, egy tanyáról, a tanyasi iskola nyújtotta élményekkel teli emberről szól. Akáczi Zoli, a főhős – lehet maga a szerző is – látni szeretné az ősök otthonát, az indító tájat. Hazalátogatása során – mikor újra szeretné megtalálni múltjának gyökereit -, szembetalálja magát a megváltozott környezettel, az elmúlással. Pusztulnak a tanyák, a tanyai iskola. Gyermekkorának emberei közül már alig talál néhány ismerőst (Jutkát, Lacit). Csupán a múlt jelei maradtak fenn, és néhány ismeretlen (Balla, János bá’). Most ők az éltetői az odahagyott szülőföldnek, a magyar táj egy darabjának.
Szerzőnk szinte magával viszi olvasóit, miközben emlékezik, elmeséli mindezeket és a pusztuló tanyán fellobbanó szerelmet. Csodálatos természeti képek sorával irányítja figyelmünket a hazai táj szépségeire: „Az elfutó erdők fái között alvadt a sötétség”; „Tüzes délutáni nap reszkettette a levegőt”; „A nádas halk zizegésének muzsikája kísérte”.
A „fűzfa méla szomorúsága” visszahozhat emlékeket, és ezzel „visszaszaladhat gyermekkorába” az a főhős, aki mintegy „nosztalgikus kaland”-ként négy hétre a düledező tanya eresze alatt, frissen gyűjtött fű- és széna-ágyra menekül emlékezni azokra a régiekre, akik ésszel és érzelemmel éltek, s ugyanakkor pontosan kiszámították, szervezték életük, jövőjük minden mozzanatát.
A regényen végigvonul az a csodálatos világ, melyben ember és természet, a csillagos ég és a még megmaradt állatvilág barátságban, közösségben lehet, ugyanakkor a század későbbi évtizedeinek felgyorsult élete (kombájnos aratás, motorkerékpáros közlekedés) is, mely magával hozta az emberek egymástól való elidegenedését.
Akáczi Zolinak, aki a város zajától szerzetesi magányba menekülve szerette volna eltölteni emlékei között a maga kijelölte egy hónapot, rá kellett jönnie, hogy az emberi kapcsolatok az „égig ért csönd”-ben is szükségesek. Az emlékezés egyfelől jót tesz az emberrel – nyugalmat, kikapcsolódást ad -, másrészt vágyakozással párosul az elmúlt, a letűnt világ után, s ez szinte az őrületig fokozza azokat a kínokat, melyek a múlt emlékei és a jelen küzdelmei között feszülnek. Egyszerre keresi a testét és a lelkét megnyugtató békét, melyet a pillanatnyi szerelem sem tudott megadni, hiszen állandóan nyomasztotta az a világ, amelyben élnie kellett távol a Tisza-parttól, szülőföldje jellegzetes mondásaitól, a drága zamatú szavaktól és a már temető csendjében nyugvó halott szeretteitől.
Kürti Kovács regénye lendületes cselekményvezetésű, a szülőföldjétől távolra szakadt ember érzésvilágának kettősségét, vívódásait hitelesen bemutató, torokszorítóan szép könyv. (Pécs, 2004)
Hozzászólások