A kislány vállát lehúzza a nehéz iskolatáska, ahogy az őszi délutánon hazafelé baktat. A gondolatai elkalandoznak, sorra veszi a mai napját, a barátaitól hallott vicceken újra mosolyog.
– Te mégis mit nevetsz?
Ugrik egy kicsit, úgy megijed a hirtelen kérdéstől, és a hang irányába pillant. Egy kócos hajú, szakadt kabátú fiú néz rá, ujjai között cigaretta parázslik, kék szemei jeges megvetéssel csillannak.
– Se… semmit… – magyarázkodik gyorsan, aztán megszaporázza a lépteit és otthagyja a padon ülő alakot.
Otthon beavatja a szüleit nemcsak az iskolai dolgokba, hanem az idegennel való találkozásba is. Az érzéseket, melyeket kiváltott belőle a rövid párbeszédnek se nevezhető helyzet, elhallgatja. Hiszen még saját maga előtt se látja tisztán.
Édesapja megvetéssel, majdhogynem undorral húzza el a száját, mikor lánya befejezi a mesélést.
– Nem is kellett volna válaszolj annak a… – nem fejezi be a mondatát, csak feláll az asztal mellől és bezárkózik a dolgozószobájába. A lány édesanyja szelíd tekintettel néz a férje után, nem szólja meg a viselkedéséért. A gyermekére pillant, majd feláll és az egyik nagy szekrényhez megy. Kivesz az egyik fiókból egy apró könyvecskét, és odaadja a lányának.
– Olvasd el, aztán dönts úgy, ahogy a szíved diktálja.
– Mi ez, anyu? – néz a nőre a kislány, kíváncsi, nagy barna szemekkel.
– A dédmamád könyve. Ő nálunk vallásosabb volt, minden vasárnap járt templomba, a számára kedves igéket, gondolatokat itt gyűjtötte. A kislány bólintott. Ő is hitt az Istenben, de csak a lelkében, esténként történő beszélgetésekben a szobája sötétjében. A mellére szorította a könyvet.
– Köszönöm – cuppanós puszit nyomott anyukája arcára, aztán felszaladt az emeletre a szobája. Leült az ágya közepére, és óvatosan kinyitotta a könyvecskét. A lapok elvékonyodtak és megsárgultak az eltelt idő miatt, az írás is megkopott rajtuk. Gyengédséggel nyúlt hozzájuk, amit tudott, elolvasott belőle.
Aztán hirtelen talált egy oldalt, ahol meglepően olvashatóak voltak a girbegurba betűk: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel is az én legkisebb atyámfia közül* én velem cselekedtétek meg.” (Máté evangéliuma) Mellette amolyan lábjegyzetként áll még néhány sor: éhezőknek ételt, szomjazóknak italt adni, szegényeket ruháztatni, a tudatlanokat tanítani, a kételkedőknek jó tanácsot adni… látja, hogy még vannak utána is szavak, de azok pont olyan halványak és kivehetetlenek, mint az eddigiek.
Mégsem bánja. Amire szüksége volt, azt megkapta, elolvasta. Becsukja a könyvecskét, elteszi az éjjeli szekrénye fiókjába, aztán hagyja, hogy az egész heti fáradság ledöntse a lábáról. De úgy alszik el, hogy tudja, mit fog cselekedni holnap.
Mikor másnap kimászik az ágyból és felöltözik, majd lemegy a konyhába, még csendes a ház. Csak a hűtő zúgása és a saját lépteinek hangja az egyetlen zajforrás. Megken két kenyérszeletet vajjal, párizsit, sajtot tesz bele, aztán egymásra borítja és becsomagolja. Mikor ezzel kész, az előszobába megy, a cipős szekrény aljáról kirángat egy vastag plédet, aztán mindent beletesz egy nagy reklámszatyorba. Gyors üzenetet firkant egy papírra a szülei számára, majd felöltözik, fogja a batyuját, és kilép a kora reggeli hűvösre.
Ugyanoda megy, ahol tegnap is látta a fiút. Az otthona és az iskolája közötti parkosított részre. Néhány veréb felrebben, ahogy végigmegy a járdán, korán kocogó emberek figyelik, de ő nem vesz róluk tudomást.
Jól sejtette, ezúttal is ott látja a fiút. Talán ugyanúgy előreesett vállal, cigarettával a kezében, mint tegnap. Megáll tőle néhány lépésnyire.
– Szia – szólal meg bátortalanul. A fiú felnéz, gyanakodva húzza össze a szemét.
– Te most hozzám szóltál, törpe? – ugyanolyan megvető hanggal kérdez, mint tegnap. A kislány csak bólintani mer. – Mit akarsz? – csak közelebb viszi a nagy reklámszatyrot.
– Hoztam neked szendvicset és takarót – mondja.
– Nem kell az alamizsnád, menj vissza és játssz tovább a barbiejaiddal.
– Ez nem alamizsna – csattan fel a lány, és maga is meglepődik, milyen hirtelen jön meg a hangja. A fiúnak mintha felfelé rándulna a szája sarka, de nem egészen biztos benne.
– Miért hoztad? – még mindig csak a gyereket, nem a csomagot nézi.
– Nem… nem tudom. Így éreztem helyesnek.
– Így érezted helyesnek, mi? – ugyanolyan halvány, de most már valóban észrevehető mosoly jelenik meg a fiú arcán. A lány arra gondol, meglepően jól áll neki, a hosszú haja, és a szakadt ruhák ellenére is. – Furcsa lány vagy. Hogy hívnak? – a lánynak eszébe jut egy régi tanács. miszerint ne áruljon el magáról semmit idegeneknek… ahogy az is, hogy ne is álljon szóba velük. Az utóbbit már megszegte, megszegheti a másikat is.
– Angelika – árulja el. – És téged?
– No.
– No? – ismétli a kislány csodálkozva.
– A Noelt rövidítem így – leveszi a szemét a lányról a szatyorba túr, és előveszi a szendvicset. Szó nélkül bontja ki és kezdi el enni. Angelika azt hiszi, hogy ennyi volt a beszélgetés, úgy tűnik a fiú a tőmondatok híve. Megrántja a vállát. Mindegy, szeret-e beszélni, vagy sem. Ételt még hozhat neki. A zsebébe süllyeszti a kezét, ekkor érez meg benne egy apró fémpénzt. Előveszi, 200 forint van a markában. Nem emlékszik, mikor vagy miért tette oda, de most jókor jött. Mély levegőt vesz, közelebb megy a még mindig étkező fiúhoz és leteszi mellé a hideg padra, aztán sarkon fordul.
– Vegyél innivalót belőle… vagy valamit – szól még át a válla fölött, aztán otthagyja a fiút.
A hétvége gyorsan eltelik, és hétfőn korán reggel újra ott sétál, keresztül a parkon. Nem látja sehol Noelt, de a padon, ahol legutóbb látta, most egy nagy fehér pohár van. A kíváncsisága felébred, és odamegy. A pohár alatt egy papírt talál, rajta egyetlen szóval: KÖSZÖNÖM! N. Egyetlen apró szó, néhány betű csupán, de Angelikát boldogsággal tölti el. Magához veszi a meleg italt és a papírt. A forrócsoki jellegzetes illatát mélyen szívja be, és elmosolyodik. Néha nem kell, nem lehet tudni, hogy kiben is lakik a szeretet. Néha csak érezni lehet az érzést: ételt adva az éhezőknek, meleget adva a fázó embereknek.
Hozzászólások