Miként látod íróasztalod (laptopod ?) mellől a mai (erdélyi) költészetet? Próbálsz-e lépést tartanod az összmagyar irodalom többé-kevésbé kialakult irányvonalaival, vagy sajátosan megszabott öntörvényű utat követsz?
A magam feje után megyek (az indulataival, érzelmeivel, tudásával, szelídségével). Az íróasztalom egy 3X3,5 hüvelyk méretű, s nem is az enyém, ugyan még apai nagyapámé sem, hiszen főtörzsőrmester volt, tábori bútor, a csendőrségé. Verseivel kiérdemelte az Apolló-érmet. Ezen az asztalkán keletkeztek naplói is, amiket az ávósok elégettek s elagyabugyálták jópárszor, bár előtte megjárta a bergen-belzeni haláltábort, a deportáltakkal egy sorson. Apám 56-os légvédelmi honvéd, a Jutadombi per X. r. vádlottja, osztályidegenként Márianosztrán köztörvényesként raboskodott, – de legalább nem akasztották fel, mint hetüket, köztük hadosztály-parancsnokukat, Mecséri János ezredest.
A versírás fuvallma, az olvasás szenvedélye Őt is magával ragadta, művelődésszervező készségét kiélhette szakszervezeti elnökként a Tata 1-es Postahivatalnál. Rehabilitációja során pedig kutatói hajlamát. Ennek dokumentációit jobbára sikerült kimentenem az elkobzott szülői-nagyszülői házból. Történt mindez halála után, úgy, hogy a Magyar Köztársaság Bronz Érdemkeresztjével tüntették ki (1992.) – többek közt.
A virtuális világba, száműzöttként, meghúzva magam, szegényen, szülővárosomban, Tatán, 2012-ben léptem, ekkor lett laptopom.
Látom a nyüzsgést, a költői, de jobbára inkább versírói tülekedést, és nagyon bánom a folyóiratkultúránk ilyeténképpeni összeroskadását, hiszen ösztönözte magát az emberfia, írni, elfogadtatni, közölni. Rengeteg viszont a könyv! Híjával vagyunk ellenben a kritikának, mérték nélkül pedig így kioltódik a vásárlási láz.
Belevesztem én is az on-line közléskényszerbe, de lelohadt érdeklődésem mások munkái iránt. Előítéletes lettem. Önkéntes munkáim révén tapasztalok meg szép ívű költői valóságokat (A HETEDIK folyóirat olvasószerkesztője vagyok, többek közt.) Az elcsatolt országrészeknek sajtóorgánumaiban közlök, – egyedül Burgenlandban nem, és az emigrációs irodalomban sem. Öntörvényű azonban mégsem vagyok a szó nemesebb értelmében, engedek ki gyengébb műveket is kezeimből.
Mi jellemző Rád mint költő: bőbeszédű, visszafogott, provinciális, titokzatos, stb? Egyáltalán illik-e Rád bármiféle „skatulya”?
Hektikus költő vagyok, ahogy épp életkorszakaim és vidékei rám települtek, úgy voltam kafkai abszurditásban, nehéz fizikai munkámat cingár termetem komoly olvasmányokkal ellensúlyozta (Pilinszky, Thomas Mann, Sartre stb.), s mindezt anélkül, hogy eszembe jutott volna a közlés. Ez a meghasonlottság serkent ma is, eseménytelen, emberhiányos jelenemben írásra, de életritmusom nagyon lelassult, napirendem zilált. A kimondani a kimondhatatlant vágya telepatikussá, szenzibilissé tettek. Írásaimba azonban ezeket nagyon nehezem illesztem, illetve emelem be. Ebből egyenesen következnek kudarcélményeim, amit feloldani roppantul nem tudok. Befelé fordulást eredményezett, Mérei Ferenc börtönpszichológiai indíttatása szerint, jegyezni kezdtem az álmaim, erős villódzás keletkezett mindennapjaimmal. És ekkor már fölém tornyosult a tudhatatlan, de sejthető és eladdig elfojtott történelem, beköszöntött a „rendszerváltás” korszaka. Apám mítoszi nagysággá emelkedett. Igen, megkapta rehabilitációját, szervezte bajtársaiét, a kárpótlásokat, előléptetéseiket. Neki – látszólag, mert sok kínnal járt – felvitte az Isten a dolgát, az én valóságom az altudat labirintusába tévedt.
Nagyanyám halála 1993-ban még elfogadható volt, ápolásában segédkeztem s már akkoriban közölték néhány versemet. Vass Tibor, az Új Bekezdés elnöke írta le először nevem után, hogy költő. (Viccelődtek rajtam: Ja! Költő? Pénzköltő.)
De szüleim kínhalála-elvesztése nem kiheverhető. Jöttek a sorscsapások, színjátékok, egy szóval – a játszmázások. Gyászaimban úgy gyarapultam, hogy közben magam is érettebb lettem a halálra. Ma is úgy állok neki egy dolognak, ma élek, holnap talán már nem, mázsányi teendőim közül mit cselekedjem meg előbb, hogy meglegyen holtom utánra. Tehetem ezt egy világvégi szobában, nagyon mocskos családi összeesküvések és egy rám szervezett költőcsoportosulás után, mert rosszabbnál iszonytatóbb életesemények következtek (életemre törtek, kiraboltak, stb.) De itt megállj!-t parancsolok magamnak. Élek! – ha nincs is kapcsolatom, találkozásom, de született egy fiam. Keserves sorsa van már most! – de nem definiálhatom tovább ezt.
Istenben vagyok. Teológiailag nem tudom alátámasztani, de mint kimondták rám: Kortárs remete (Bakos József recenziója) lettem. És ez így jó. Ez a skatulyám, amit mint szarvasbogár hámba fogva húzok-vonszolok.
Túlfeszítettség? Lehet. De engedtessék meg egy misztikus élmény (kivetülés?).
2003. május 20-án felsősófalvi Cseresnyés Ferenc ny. ref. lelkipásztor temetése után, mikor a templomi ravatalnál, a halotti csendben rámondtam magamban egy nem hallható hangra, hogy: vállalom! – hazafelé, az autóból a csupasz sziklafalon a Megfeszített Krisztust véltem látni óriási, széttárt karokkal! – kimerevült látomás a mikrokozmoszomból?
Fogadsz-e el tanácsokat a versírásban? Beleértve azt is, hogy próbálsz-e más alkotók költői eszközeiből, esetleg újításaiból meríteni, egy-egy érdekes meglátást saját ízlésed szerint átformálni, parafrazálni?
Két íróemberre domborítom ki emlékezetem, bár pályám során volt néhány… Az egyik Ördögh Szilveszter, aki kezdettől fogva – leveleiben – barátjának titulált, s nagyon szenvedtem, zsigeremig, mert a Neki nem tetsző írásokat „szételemezte”, de végül, kegyelmezően, leírta, s egy váratlan telefonhívásomkor pedig elmondta: „tehetsége átütő”. Annyira hatott rám, hogy vélhetően halála pillanatát is átéltem.
És Oláh Jánosét is, első kötetem kiadójáét – 3 napot virrasztva, a szőnyegen „fetrengve” újra, összes gyászommal egyidejűleg, legfőképp Édesapáméval (itt, röviden: mi a család! – szerető közeg? Aligha…)
Pár hónapja fia hangzó könyvét tettem magam elé a laptophoz, s Ő „telepatikusan” szórta a tanácsokat. Ő serkentett új versre, mert tavaly, épp Költészet Napján kaptam kezembe a Magyar Írószövetség tagsági igazolványát, s ez engem úgy görcsbe rántott, hogy hónapokig egyetlen sort sem írtam.
Lackfi János sokféleképpen ír. Mára elfáradtam nyomon követni. Talán elnézi nekem, ha tud egyáltalán erről a furcsa tanítói szerepéről életemben. „Hűtlenségem” nem méltányolandó, de most nagyanyám képe áll az asztalon.
Volt-e olyan élményed, amikor verseid valóban avatott kritikus „bonckése” alá kerültek, s általa a kívülálló perspektívájából „pillanthattad meg” és kezdted értelmezni saját alkotásaidat?
Igen, remeteségem, ami talán elrendelés, hiszen Boldog Özséb napján születtem a régi liturgikus naptár szerint, a versfelfogásom, illetve a magyar nyelv hangtanáig lehatolóan egy intézmény nyelvművészei/nyelvtudósai, a Kossuth Rádió szerkesztőgárdája mélyíti el. S érdekes, ebben is most változás állt be, a csend megízlelése s ceruza sercegése a papíron. Most is hajnal előtti zajtalanságban, puhán, ujjlenyomatolom a megírtakat.
Máskor éjjel-nappal szólt a műsorszolgáltatás, és én álmaimat, ebben, az elhangzottak alapján öntudatlanul kioldódó asszociációk szerint éltem meg meglepő történetekként.
Az idegen nyelveket egészen elfelejtettem. Műveletlenség? Kicsit az! De, úgymond, a kényszertanulás leoldása tudatomról tett érzékennyé. Csodálatos, amikor sikerül a belemerítkezés, olyan hatalmas a költészet! – néha viszont csak a verset hallom, mert épp internetezek, és akkor fuccsba megy. Az életem tele van oda-nem-figyelésekkel, sajnos!
Van-e olyan foglalatosság, amit a „költéshez” hasonló rajongással művelsz a mindennapi életben?
Van. Vannak. Káros szenvedélyeimet újraélesztette egy erőszakos albérlőm, amolyan annektálást hajtott végre, jogi nyelven: kisajátítást. A cigire gondolok, a kávéra és az italra. Az első kettő „társam” lett, az ital elmaradt.
Tavaly elkezdtem mindenféle műtárgyat gyűjteni, (mondjam – ne mondjam?) – mert még kirabolnak megint: lett Vaszarytól, Szász Endrétől, Szántó Piroskától, Derkovitstól, László Gyulától, Czóbeltól stb. alkotásom, Petőfi-terrakottám, József Attila-domborművem stb. Még Dr. D. Csiha Kálmán püspök úr személyes „tanácsára”: Megkeresni és visszaszerezni, ami elveszett! címen evangelizációs hetet tartott, itt, Tatán, és én meginterjúvoltam (megjelent: Honismeret 2015. február).
Amolyan kincseskamrában tartózkodom, bezsúfolva 12 nm-re. Egy év koplalás: multivitaminos víz, kenyér aszkézise. És mostanában publicisztikával foglalkozom, vannak olyan létbe vágó dolgok, amelyeket nem lehet más műfajban megírni. Most ez a szenvedélyem.
Mennyire hat költői termékenységedre a közvetlen környezeted, (esetleg olvasóid visszajelzései)? Befolyásolnak-e munkádban a nyilvánvaló elismerések (címek, kitüntetések, ösztöndíjak, stb.)?
Ezek a megnyert licittermékek meditációs objektumokká váltak, és a fényképek is finom lélekrezdüléseket indítanak, és elfúlnak a magányban. Az elismerések elkerülnek, de egy vagy több fórum emel önértékelésemen. Okleveleim vannak. S most, hogy a 10.000-dik letöltést is felérte a Magyar Eletronikai Könyvtár állományának felajánlott 12 kötetem, jólesett volna csekélyke elismerés, de nem panaszkodom, kezd talán kegyes lenni a sorsom s talán nem áltatás, elnyerem újra teljes jogállapotom a társadalomban s ezáltal megnyílnak esetleg a pályázatok lehetőségei, mert hagyatékom és saját dolgaim szerint van tennivalóm épp elég.
Vagy megint az illúziók foncsorával tekintek a jövőbe? Vállalom.
Hozzászólások