Az öreg nagy kínnal szíjazta fel bal lábára a művégtagot. Ahogy teltek az évek, egyre nehezebbnek tűnt a talpbőrből, vaspántokból összeeszkabált protézis, s egyre több kötött harisnyát kellett húznia, hogy a szánalmasan elvékonyodott csonk ne kotyogjon benne. Ilyenkor, nyáron aztán az egész napi járás felér egy kiadós náspágolással. A sok gyapjúharisnyában megizzad a lába, s a vaspántok véresre sértik a kivékonyodott bőrt. Ébredés után szinte órányit tölt azzal, hogy kimossa a kabátgomb nagyságú sebeket, lecseréli a kötszert, s ragtapasszal jól a bőrhöz rögzíti. De még így is gyakran megtörténik, hogy napközben az egész kötés fellazul, s a harisnyák alatt gomolyában gyűrődik. Aznap a szokásosnál is többet szöszmötölt a lábával. Gépiesen tapintotta ki a szorítószíjak lyukjait, de látszott rajta, hogy gondolatai messze elkalandoznak. Pontosan negyven évvel ezelőtt húzta fel először a műlábat. A marosvásárhelyi kórházban Száva professzor tanította járni oda-vissza a korlátokkal övezett pár méternyi folyosón. Istenem, mintha csak az agyán járt volna. A gyűszűszerű csonk csupán a harmadszori műtét után „fogadta el” a hasáról lemetszett bőrt, s arra a vöröses forradásokkal erezett tenyérnyi felületre nehezedett az egész teste. Százszor is odaverte a mankót a folyosó cementpadlójához. Nem és nem! Azzal a lábbal soha többé nem fog tudni járni. De mindahányszor a folyosó végéről felcsattant az ősz professzor hangja: „Hát ember maga vagy szar? Ha Száva doktor azt mondja, hogy lehet vele járni, akkor az száz százalékot jelent. Ezt jegyezze meg!” Haza már az új, olajozatlan ajtósarokként nyikorgó műlábán jött. Amikor az első este lecsatolta combjáról az otromba, ötkilós szerkezetet, négyéves kislánya elpityeredett és kimenekült a szobából. Azóta már az ötödiket hordja, de a többi, a régiek is megvannak még. Lenn a pincében sorakoznak bezsírozva, komor fegyelemmel, mint a háborúból megtért katona kimustrált szerelékei. Az öreg hasüregében hirtelen megfeszült valami. Sietve húzta meg combján a szíjakat, s az illemhely felé araszolt: „Jól elpepecseltem az időt, mondhatom. Az lesz majd a muris, ha egy szép napon lustaságomban odaeresztek”. Amióta nyugdíjas, szeretett reggelenként jócskán elidőzni a fürdőben. Kitelt idejéből a komótos tollászkodás. Előbb derékig lemosdott hideg vízben, majd jöhetett a borotválkozás. Aznap éppen az arcát pamacsolta, amikor a felette levő fürdőszobába is kinyitotta valaki a vízcsapot. Aztán löcsbölés a fürdőkádban, mosdótál koccant a cementpadlón. Egy asszony előbb csak halkan dúdolt, próbálgatta a dallamot, majd felcsapott a hangja: „Ó gyere velem, aranyos lélek, / ott ahol élek én…” Szép, bársonyos, telt hang, bár valószínű, hogy tulajdonosa nem épp a legfiatalabb nőszemélyek egyike. Egyébként honnan ismerné a negyvenes évek fájdalmasan szép slágerét? „Pam, pa ram pam, param, pa ram pam…” hangzott fentről a tangó ritmusa. Az öregből kezdett elpárologni reggeli morcossága. Ilyen zenei aláfestés mellett, még jócskán elhúzódhat a borotválkozás. Hokedlit hozott magának a konyhából, s a kézitükröt úgy támasztotta a vízcsapnak, hogy ülőhelyzetből is jól láthassa az arcát. Fent a nő elunta a Galambocskát, pattogósabb nótára gyújtott: „Trom-trom-trom-trom-trombitás, / Oly szép ember, oly csodás, / Nem kell nékem soha senki más, / Csak az az egy trom-trom-trombitás.” Az öreg azon vette észre magát, hogy az ép lábával nekihevülve veri a ritmust. Ott látta már magát a majálisra díszített sörkertben, amint szorosan hátranyalt frizurával, keskeny hitlerbajuszkával legyeskedik a lányok körül, s közben két ujja közzé csippentve, csibészesen lóbálja maga mellett a tele sörösüveget. Akkoriban szerelt le, s rögtön fel is csapott a helyi rezesbanda szaxofonistájának. Onnan, a pódiumról jobban meg lehetett figyelni a lányok cinegelépteit, s még szemezett is velük, aztán egy-két fordulatra leugrott a ringre, s a legszebbeket alaposan megpörgette. Hej, szépek is voltak azok a majálisok! Rózsikát, a feleségét is egy ilyen mulatságon ismerte meg. Hiába sugdosta anyja a tánctér széléről, hagyjon már békét annak a szaxofonistának, mert a szeme sem áll jól, Rózsika csak ropta tovább a rezgőpolkát. „Sej, haj Rozi, vasárnap kirándulunk…” – az öreg csak suttogva dúdolt, ajkával csücsörítve formálta a hangokat, nehogy a szomszédból galambként búgó nő rájöjjön, hogy kihallgatják. Pedig kár lenne, ha abbahagyná a dalolást. Olyan önfeledten, teljes szívből fújja, mint egy patakban tisztáló, szerelmes parasztmenyecske. „Száz éve már több is talán Párizsban bál volt minden éjszakán…” Az öreg beszappanozott arcán kövér könnycsepp araszolt lefelé, s apró csíkot hagyott rajta, mintha egy gyermek húzta volna végig a kisujját. Ez a Rózsika nótája volt. Fiatal házas korukban alkonyatkor kiültek a kerti padra, s ő fújta-fújta szaxofonjával a Chopin-dalt. Rózsika csak ült, ölébe ejtett kezekkel, s úgy peregtek a könnyei, mint egy gyermeknek. Dehogy is szomorú – bizonygatta ilyenkor –, csak ez a dal mintha egyenesen a szívét facsargatná, olyan. Azt a szaxofont később eladták. Kellett a pénz a kezelésre. De megvan még a tangóharmonika. Azt később vették, amikor a gyerekek elkerültek hazulról, s nem piszkálgatták a billentyűit. Amikor felállt a hokedliről, felsebzett lábába belenyilallt a fájdalom. Sűrűn szisszenve araszolt ki a konyhába, hogy becipelje a vaslábú asztalkát. Arra állt fel, hogy levegye a nagy, bőröndszerű tokban őrzött hangszert a ruhásszekrény tetejéről. Előbb a harmonikát nyújtotta le nagy szusszanásokkal az asztalka lábához, majd féltérdre ereszkedve ő is lecsusszant lassan a padlóra. Sietve mozgott, nehogy a szomszédasszony befejezze a mosást, s elhagyja a fürdőt. Még a port sem törölte le a hangszerről, csak enyhén végigsiklott ujjaival a billentyűkön; lám csak, van-e még hangja az öreg szerkentyűnek. A tangóharmonika édeskés-borongós hangja felsírt: „Vágyat lát a lány szemében, mert a hadnagy táncra kérte, s látta, hogy az ajkuk összeér…” Itt egy pillanatra megpihentette nehezen, szinte csikorogva mozgó ujjait. Fülelt, bekapcsolódik-e a nő a közös nótázásba. „Azóta már, száz év messze jár…” Ezúttal a búgó hang mintha távolabbról szólt volna, s összetévesztésig hasonlított Karádi Katalin mélabús altjához. Az öreg többször is elölről kezdte a Chopin-dalt, fentről a bársonyos női hang sirályként követte. Amikor beesteledett, az öregen megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt. Feltétlenül meg kell tudakolnia, ki az a vadgalambhangú nő a szomszéd lakásból. Most már felsebzett lábával sem törődött. A tangóharmonikát visszahelyezte ládájába, és sietve indult fel a lépcsőkön. A felette lévő lakás ajtaján azonban nem volt táblácska. Csengetett néhányszor, de senki sem nyitott ajtót. Végül a szemközti lakásból kócos, kövérkés nő jött elő, s szinte durván rászólt: – Maga nem a hármasban lakik lenn, a földszinten? Az öreg csak bólintott, hogy de igen. – Hát akkor hogy nem tudja? Ez az öregasszony már több mint egy fél éve elpatkolt. Haza se hozták a kórházból, egyenest a hidegházba vitték, s onnan temették el. Nem ismerte? Csodálom, mert a maga korában híres énekesnő volt… No, jóéccakát, tata!
Hozzászólások