5 Mrd 2
Amint másnap reggel felébredtem, azonnal kinéztem az ablakon. Változatlan világosság fogadott. Csak a rét, a nyüzsgő sokaság és a mögötte magasodó város tűnt el nyomtalanul.
– Egyeske! – hívtam magamhoz a robotot. – Nem megmondtam, hogy egyelőre nem térünk vissza a hajóhoz?
– De hát nem tértünk.
– Akkor hova tűnt a város, okostojás?
– Nem tűnt el. Kérlek, higgy nekünk: még mindig a helyén van, csak éppen mi nem látjuk – villantak meg Egyeske mindent érzékelő szemei.
– Igazán? – siettem ki a kabinból, és a feltételezett pajzs felé röpítettem egy kavicsot.
A kő nagyot koppant, akadályba ütközött.
– Világos: ahogy mondani szokás, látni sem akarnak bennünket. Megmagyarázná valaki, mi a fenétől tartanak? – fordultam a többi robothoz. – Semmi válasz? Ebben az esetben… Pillanat, hadd elemezzem egy kicsit a szitunkat! Talán… Mit szólnátok hozzá, ha tovább nyomoznánk? Itt felsültünk, de valahol csak beengednek bennünket.
– Nyomozzunk – hagyta helyben Egyeske. – Csak ne a terepjárónkkal. Rövid távon még megjárja, de már egy egész bolygóhoz kevés ez a miniatűr űrjármű.
– Na ja, én is így gondoltam.
Visszazötyögtünk hát az űrhajóhoz.
– Milyen szép ez a tenger – gyönyörködtem a hajótól nem messze hullámzó óceánban. – Pontosan olyan, mint amilyennek a Földről szóló oktatófilmek ábrázolják. Tulajdonképp itt a parton is letelepedhetnénk, ha nem vágyódnék annyira emberhez hasonló társakra. Bocs, remélem, nem bántottalak meg, barátom.
– Nem – válaszolta egykedvűen Egyeske –, mi, robotok, tisztában vagyunk vele, milyen szerepet töltünk be az emberek közt.
– Helyes. Akkor induljunk! Folytassuk a bolygó felderítését.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások