A haláleset mindig tragikus. Tragikus bárkit érint, ez alól nincs kivétel. Talán ez az egyetlen esemény, amelyre sem belépőt, sem kilépőt nem lehet váltani. Ezt még eddig nem tudták árucikké minősíteni (hacsak nem egy megrendelt gyilkosságról, vagy ilyen szándékról van esetleg szó). Ez egyformán érinti a szegényt, a gazdagot. A kiváltság csak az, hogy a gazdagnak nem okoz fejtőrést egy temetés lebonyolítása, de a szegény embernek még ezért is meg kell szenvednie.
Péter bácsival a temetőben találkoztam. Szép idő volt. Sütött a nap és a fák levelei a színskála minden színében pompáztak. Ő volt ebben a faluban a temetőőr. Most ment nyugdíjba. Mesélt az elmúlt ötven évről, melyet többségében itt töltött el.
– Az volt a szokás, hogy a kis kápolnában ravatalozták fel az elhunytat. Amikor a szertartásnak vége volt, a hozzátartozó családjából szedtek össze négy embert, akik a koporsót vitték a sírhoz. Ha ez a négy ember nem jött össze, mert a középkorú, még cipekedni tudó férfiak száma ennél kevesebb volt, akkor a közeli rokonságból egészítettek ki a létszámot. Ugyanis női rokonok nem cipelhették a halottat. Ez a szokás ment is egy darabig, de amikor kezdett benépesedni a temető és egyre messzebb kellett a halottat elvinni, ez a szokás megváltozott. Ekkor kezdtek belépni a vállalkozók, mert ugye mindig mindenre akadt vállalkozó. Persze akkor még jobban, ha ebben is üzletet szimatoltak. Eleinte volt a ló vontatta Szent Mihály Szekér, melyet a motorizáció felváltott, pöfögő masináival. Ma már a hamvasztás utáni urnás temetésnél visszacsatolt az ősi szokás. Az urnát ismét emberek viszik, szám szerint a négy helyett kettő. A gyászoló hozzátartozók pedig követik – itt megállt, cigarettát vett elő, rágyújtott és a füstöt hosszan kifújta.
A temetésnél – folytatta – amikor a kápolnában feküdt kiterítve a földi létből távozó, a gyászolók kint gyülekeztek. A kíváncsiabbak, akik még azt is megfigyelték, ki mikor és mennyit sírt, jajveszékelt, vagy éppen fegyelmezetten, közömbösen viselte el a halál jelenlétét. A temetés után, mint egy film vagy hangfelvétel lenne, ezek az emberek vissza tudták pergetni az eseményeket. Ebben a faluban a Sipos Rozi néni volt ilyen. Persze, megjegyzéseket is fűzve hozzá. Nem mindenki nézte meg a halottat, mielőtt lezárták volna a koporsót. Volt, aki azt mondta, ő úgy őrzi meg emlékezetében, ahogy utoljára látta, vagy találkozott vele. A kíváncsiabbak azért bemerészkedtek, aztán szótlanul távoztak – intett a kezével. – Tudják, de még nem fogalmazódott meg bennük az a megállapítás, melyet egy amerikai író mondott: A halál nem fáj, csak az élet kínozza meg az embert. Itt hosszabb szünetet tartott.
– A kint várakozók két csoportba verődtek. Az egyik oldalon az asszonyok gyerekekkel, a másik oldalon a férfiak. Az asszonyok többsége érzelmesebben élte meg az eltávozó utolsó perceit. Sírtak, pityeregtek, szipogtak, ki-ki vérmérséklete szerint. Törölgették arcukat, ahol a könnycseppek nyomokat hagytak. Sugdolózva beszélgettek, a hangos szó ilyenkor nem illett – itt egy kis szünetet tartott.
– A férfiak már keményebben viselték ezeket a dolgokat. Egy-egy ilyen temetési esemény során minden alkalommal szóba került: – Hány éves vagy? – Most majd te következel! Aztán úgy is lett. Valaki egyszer szerényen, csendben megszólalt: – Most majd én következem! A halál úgy látszik, vette a lapot, mert ő következett, nem tett kivételt – fejezte be. Az elszívott cigarettacsikket cipőjével beletaposta a fűbe.
– Még amikor nem voltak temetkezési vállalkozók, régebben a faluban mindig volt egy ember, aki az elhunytnak kiásta a sírt. A községházán, majd a tanácsházán, vagy a plébánián megmondták, hová lehet temetni. Ezt az embert a hozzátartozók megkérdték, megfogadták a sír kiásására, természetesen fizetség fejében. Legfeljebb akadt olyan helyzet is, hogy a családból egy fiatalabb férfi be is segített ebbe a munkába.
– Amikor leeresztették a koporsót, a sír behantolásában is segítettek a család fiatalabb férfi tagjai. Akkor még lehetett hallani, hogy: – Eltemettem az apámat! A természet rendje szerint a fiatalabb eltemeti az öreget, amikor annak eljön az ideje. Ez a cselekedet így emberközeli volt. Megadta az öregnek a végtisztességet. Rám nézett, várta a helyeslést. Én csak intettem a fejemmel, így igaz!
– A temetőt már régebben is olyan helynek tekintették a település lakosai, amely sérthetetlen, szent hely. Ott nyugszanak az eltávozott hozzátartozók, édesapák, édesanyák. Ez a természetes, mert az életkor ezt követeli. Gyászosabb és fájdalmasabb, ha az élő szülő gyermekei – lánya, fia – pihen ott. Ezt már nehezebben lehet megélni. Ott kap végső pihenőhelyet az öregszülők bármelyike, barátunk vagy sajnos szerelmünk is. A hagyományok szerint a hozzátartozók ápolják a sírokat, virágot ültetnek. Halottak napja környékén, mint most, aki csak teheti, ellátogat a megfelelő temetőbe, hogy lerója együttérző háláját, volt kedves hozzátartozójánál, akivel valamilyen szoros kapcsolatban volt élete során. Ilyenkor koszorúk, élő virágok sokasága borítja a sírokat. Halottak napján előtte és azon a napon az esti szürkület a temető körül mozgó, vöröses fényben úszik a megnyújtott gyertyák világától. Révedezett el tekintete, kifejezve azt a tényt, hogy munkája során sokszor látott ilyet.
A temető a megnyugvást jelenti. Persze ezt a megnyugvást vannak akik, nem tartják tiszteletben. Hányszor lehet hallani, hogy fiatalok, akik még nem élték át az eltávozás transzát, vandál módon pusztítanak, sírokat gyaláznak meg azzal, hogy ledöntik a fejfákat, károkat okozva ezzel. Szinte megmagyarázhatatlan ez a fajta magatartási forma. Beszédében, ahogy itt tartott, egyre magasabbra emelte hangját. Rám nézett és nyugtatólag intett. – Még szerencse, hogy ebben a temetőben nem történt ilyen.
– Biztosan sehol sem tanítják ezt a viselkedési formát. Inkább vagányság, a mások előtti kitörés vezérli ezeket a vandál fiatalokat. Egyikőjük sem gondol arra, ha majd egyszer ő kényszerül nyugvóhelyéül megválasztani itt a sírhelyet, és hasonszőrű fickók kihúzzák a fejfáját, sírját így névtelenné téve, mit szólna hozzá? A halottgyalázás a bűnök lajstromán biztosan az elsők között szerepel. Péter bácsi felállt arról a kispadról, melyet Kovácsék tettek a sírhant végibe, hogy leülve egy kicsit elmerengjenek a múlt felett. Aztán tett pár lépést, menni készült, már későre hajlott az idő. Elkísértem egy darabig. Menet közben is beszélt, mintha összegezné e kert sorsát.
– Itt még falun azért a régi hagyományok érvényesülnek. A városban más a helyzet. Ott azért sokkal magányosabbak. Olvastam, egy orosz író, úgy hívták, hogy Lev Tolsztoj, azt mondta: – városban az ember akár száz évet is elélhet úgy, hogy nem veszi észre, hogy már régen halott.
– Ma már más a világ. Egyszerűen rendelkezik a dolgok felett. Megfogadnak egy vállalkozót, aki erre szakosodott. A temetkezés is „szakma” lett. Elmegy az ember, megrendeli a temetést, lehet hozzá extrákat is, kinek mire futja. Aztán az egyeztetett hely és időpont szerint megjelenik a gyászoló család, és menetrend szerint lezajlik a temetés. A „megrendelőnek” nincs más feladata, csak fizetni, elbúcsúzni a távozótól, sírni, a könnyeket törölni, majd a halotti toron vigaszt nyerni és élni az életet tovább. Kezet nyújtott és elbúcsúzott tőlem. Kilépett a temető kapuján és apró léptekkel elindult – most még – hazafelé.
Hozzászólások