Belváros. Ebédidő. Az egyik menüztető vendéglő pincehelyisége. Ketten ülnek a sarokban lévő kisasztalnál. A hölgyön kis piros kosztüm, frissen dauerolt festett szőke haj. A férfi dohányszínű öltönyt, szemüveget, kis bajuszt és ősz, gyér hajkoronát hordott. A sarokban egy sétabot hanyagul odatámasztva.
– Én mondom, ahogy belépett mindjárt rájöttem, hogy ismerem valahonnan – hallatszik át a női hang asztalunkhoz.
– Hát persze, hiszen együtt dolgoztunk.
– Mikor is volt az? Nem is tudom. Ha most nyolcvankettő vagyok. Van annak már talán tizenöt-húsz éve.
– Annyi biztosan van. Tudja én előtte a bányánál is dolgoztam. Ott töltöttem el az életem javát. Csak nyugdíjazásom előtt kerültem magukhoz, karbantartónak.
– Hogy eltelt az idő – így a nő – és megöregedtünk.
– Maga még mindig fiatalnak tűnik – bókol az öregúr.
– Á, dehogy – védekezik a nő egy kis kacajjal, de azért hallatszik, hogy jól esett neki a bók.
– Leülhetek az asztalához? Hozhatok esetleg valamit?
– Örülök, ha megtisztel. Talán egy deci fehéret elfogadok.
A férfi pár perc múlva már jött is a deci borral. Magának csak egy kis vizet töltött az előkészített kancsóból.
– Van nálam pár fénykép – vett elő a kis brifkóból pár megbarnult felvételt a férfi – meg szeretné nézni?
– Hogyne, szívesen.
– Na látja, ott baloldalon én vagyok. Jobbról pedig a Gizike, az Ágica, és ott középen Maga.
– Én volnék az? Nincs nálam a szemüvegem.
– Bizony, és milyen csinos! A göndör barna hajával, kis kosztümében…
– Hát igen, mindig adtam magamra. Ez mikor is lehetett? Van már talán húsz éve. Talán ekkor kaphattam az év óvónője címet.
– Én is így gondolom. De itt van egy korábbi kép is rólam.
– Hogy maga milyen jóképű férfi volt!
– Hát igen, akkor még fiatal voltam. És itt egy másik. Azt hiszem rögtön a válásom után készült.
– Maga is elvált?
– El. Egyetlen képet sem tartottam meg a volt feleségemről.
– Én sem a volt uramról. Hogy maga milyen jóképű férfi volt!
– Ez itt meg egy fotó a Rózsakertből. Egy táncos mulatságról. De jó is volt, Istenem!
– Én is szoktam oda járni. Jókat táncoltunk az udvarlóimmal.
– Rég volt, talán igaz sem volt!
– Á, dehogy nem. Azok voltak a szép idők. És, hogy elteltek.
– El bizony. Na én már nem is untatom tovább a fényképekkel, meg az emlékeimmel.
Már indulok is, megyek az OSZI-ba az eredményekért. Tudja, gond van a torkommal. A bánya, az betett nekem. Lehet, hogy sugarazás lesz a vége.
– Sajnálom. Na, minden jót! Remélem, még találkozunk.
A férfi botjára támaszkodva elindult a bejárat felé. A hölgy könnybe lábadt szemekkel tekintett utána.
– De kár, hogy – aztán a többit lenyelte a megmaradt féldecinyi borral
Hozzászólások