Ha boncmester lennék, sem érthetném meg,
hol székel az emberben, mit léleknek neveznek.
Se a szívben, se a fejben, se a vesében,
se semmi szervben, de mindnek elegyében.
Hogy fogékonyabb legyek a szépre-jóra,
s miként is neveltek a szeretet szóra
s egyképp lettem okos és balgatag,
ki Istenre tolja az érveket:
Élet Ura, másvilágok Ítésze! – hova
száll a teremtményből, honnan leend
halála? – Hogyan higyjek elevenben,
tudásban, győzelemben és feltámadásban,
ha úgy tudom, a vér áramlása a tüdőben –
Lélekzet! – az erkölcs diadala a létezésben.
Léleknek neveztetik. Ám hogy’ hat a világ
az eredetre-végre, erről szólnak oly gazdagon
a teremtésmítoszok? A tulajdonságom –
a tulajdonom? Vagy nevembe zár a kényszer?
A vagyoni viszony a világban van, s mint
érdem juttat jellememhez? Vagy látva láss,
a szem mint metafora igazít kérdésfeltevésre?
Ha boncmester lennék, a testet kutatnám tudatosan.
Ha pszichiáter, akkor a szellem és bűn törvényét,
amit érinthetnék, érthetnék, tudhatnék.
Ha pszichiáter lennék, átkomponált is volnék,
a titkokról döntenék és tisztelném a végsőt,
az egyéni sérelmet nem bolygatnám annyira,
mint embermagam. Lélekként szólnék s hallgatnék,
a szerelmet megélném mint teljességet,
hiányaimból táplálnám istenhitű színeimet.
Irizálnám: a Lélekkel törődöm, halállal nem
foglalkozom, a testet tenném Góliátnak:
Őseim erejét – a tűréshatáron – Isten-parittyának!
Ujjaim árnyjátékát végső imára kulcsolom.
Nem mondok semmit sem. Fekszem és hallgatok.
2009. május. 23.
Hozzászólások