Az egész életem, csupa félreértés… Már a nevem is! Mikor iskolás lettem az osztálytársim azt hitték Hitler Adolf miatt kereszteltek Adolphinának. Tiszteletből. Na hiszen! Más se kellett volna… Magyarázkodtam, hogy a keresztapámat hívták Adolfo de Zoncanak. Az meg ki? – kérdezték. Olasz. Most a fronton van… Mást nem tudtam róla.
Mióta az eszemet tudom mindenki Dolfinak hívott. Könnyebb kimondani… Megszoktam…
Dolfi néni az ablaknál ült, mint általában a vénasszonyok. Bámulta a novembervégi napsütésben úszó kertet, akárcsak más korabeliek. Idén hosszú volt az ősz és még mindig volt pár aranyló levél a fákon. Úgy tűnhetett, mintha ezekben gyönyörködne, de meg se látta, mi van odakinn. Régesrégi képek úsztak előtte. Magát látta gyerekkorában, de mintha valami idegen lenne… már semmi érzelem nem kötötte ahhoz a nyolcéves kislányhoz, akit kézen fogva vezetett az anyja.
– Szeretnél egy kistestvért?
– Nem.
– Miért?
– Mert akkor őt szeretnéd és nem engem.
– Honnan tudod, hogy szeretlek?
Ezen a kislány elgondolkozott. Tulajdonképpen a tanító néni jutott eszébe, aki karácsony előtt a szeretetről beszélt. Azt mondta, hogy egy értékes ajándék – egy nyaklánc – többet ér, mintha mindenféle játékot zsúfolnak a szülők a karácsonyfa alá. Az a sok minden, csak a kényeztetés, amolyan majomszeretet jele. Akkor összeszorult a szíve, és nagyon szeretett volna egy nyakláncot, mert náluk mindig tele volt a fa alja apróságokkal, ami elkápráztatta, de ezután már nem tudott örülni neki. – Engem is ilyen majomszeretettel szeret az anyám – állapította meg, de otthon nem mondta el.
– Honnan tudod, hogy szeretlek?– sürgette az anyja.
– Mert mindenfélét veszel nekem. Babákat…
Odakinn lehullt az utolsó levél.
Azokat a babákat anyám varrta éjszakánként, hogy legyen mit tenni a fa alá… jobb lett volna, ha elmondja… talán nem éltem volna abban a hitben, hogy engem csak olyan majomszeretettel szeretnek…
A délután lassan alkonyra fordult…
Ők ketten mindig a fekete autókról beszéltek. Munkaszolgálat, meg láger… Majd, akkor, majd ha vége lesz a háborúnak… Azt mondta anyámnak: – Én mindenhonnan visszajövök hozzád…
Új kép…
– Elkísérlek
– Ne! Késő van. Hátha igazoltatnak!
– Legalább Dolfit vidd magaddal! 10 éves. Hazasegít.
Szótlanul mentünk a sötét utcán. Odabenn egy alacsony kövér asszony fogadott… Bal arcán anyajegy volt – mint a mesében a vasorrú bábának – gondoltam. Leültettek egy székre. Anyukám és az asszony átment a másik szobába.
Nekem kell hazafelé anyámra vigyázni! – Szinte belemerevedtem fontosságom tudatába… Pedig fogalmam sem volt semmiről…
Odakinn kigyúltak az utcalámpák fényei. A sárga ragyogásban az árnyékok mélyebbek, sötétebbek lettek…
Húszévesen skarlátos lettem. Velem együtt anyámat is bevitte a mentő, mert fájt a torka. Egymás mellett feküdtünk. Az orvos az ágy mellett vette fel az adatokat, az előzményeket. Nagyon lázas voltam, de nem figyelt rám senki. Anyám remegő, könnyes hangja szűrődött át hozzám, mintha valahonnan nagyon messziről szólna:
– Egy osztályra való gyerekem lehetett volna…
Másnap már hazamehetett. Csak szimpla torokgyulladása volt, nem skarlát.
Pilinkélő hópelyhek látványa zökkentette ki álmaiból Dolfi nénit. Fázott.
– Végül mindig minden összeáll, de már nincs értelme semminek.
Hozzászólások