Éveken át a háza előtt jártam el, munkába menet, vagy hazafelé, naponta legalább egyszer. A hosszú utca, amelyen járok, sok témát adott eddig is versekhez, novellákhoz. Ez a ház, meg a kert talán azért is vonta magára a figyelmemet, mert a telek nem volt nagy, de szépen gondozták a virágoskertet az ablakok alatt, és a ház mögött takaros kis konyhakertre láttam a kerítés lécei között. Megfigyeltem az évszakok váltakozását, tavaszra nyár, majd az őszi falevelek színes kavalkádját, aztán a tél egyhangúságát, amelyet mindig mintha hirtelen törtek volna meg az új tavasz, a március színei.
A kert végében kis ház állt, pont olyan, mint amilyenben hajdan, fiatal házasként albérletben laktunk, amikor Pestre költözve építkezésbe kezdtünk. Szinte láttam magam előtt a hajdani kis házat, amelyben majdnem egy éven át éltünk, és elképzeltem, hogy ez a házikó is olyan lehet belülről.
A mérges kis fekete kutya mindig felriasztott az ábrándozásból vad csaholásával. Körbe-körbe rohangált a ház körül és közben úgy ugatott, mintha legalábbis betörési szándékaim lennének. Engem többnyire szeretnek a kutyák, jó barátságban vagyok velük, éppen ezért aztán értetlenül álltam, nem tudtam mire vélni ennek a kutyának a vad ellenszenvét irántam.
Egy ilyen alkalommal, amikor a fekete kutya hörgő acsarkodásba átcsapó ugatással fogadott, a nyitott ablakon kihajolt egy nő és határozott hangon rászólt a kutyára. Tőlem pedig elnézést kért a kutya viselkedése miatt.
Így ismertem meg Emíliát, aki néhány évvel idősebb volt nálam, és már nyugdíjasként, egyedül élt. Attól kezdve gyakran megálltam a kerítés előtt, váltottunk néhány szót, főleg, ha a féltékeny kiskutya hagyott minket beszélgetni. Már tudta, hogy könyvtáros vagyok, és a közeli iskolában dolgozom, következetesen tanárnőnek szólított, én pedig minden alkalommal elmondtam, hogy nem tanárnő vagyok, csak könyvtáros. Csak évekkel később, és olyan különös körülmények között, amelyeket most el fogok mesélni, szóval később tudtam meg, hogy a városszéli házban rangrejtve élő asszony a biológiai tudományok doktora, hajdani egyetemi tanár.
Mindig tervezgettük, hogy egyszer majd bemegyek hozzá és jól kibeszélgetjük magunkat, de valamiért egyre halasztottuk ezt a beszélgetést. Pedig már tudtam róla, hogy hatalmas házi könyvtára van, nagyon szeret olvasni, szereti a verseket is, és szinte lelkendező örömmel fogadta, hogy én magam is írok verseket. Gyakran járt színházba, koncertre, baráti társasággal, életvidám volt, betegségei ellenére is derűs, kedves teremtés. Természetesen megvitattuk nyavalyáinkat is, a fájó térdtől kezdve az allergián át az örökös fogyókúrákkal bezárólag. De a tervezett nagy beszélgetés valamiért mégis elmaradt. Vagy ő sietett valahová, vagy én nem értem rá, de az évek teltek, és mindig csak út közben, vagy a háza előtt álltunk meg egy kis beszélgetésre.
Tavaly nyár végén váratlanul el kellett volna költöznöm abból a lakásból, amelyben akkor már évek óta éltem, és heteken át böngésztem a hirdetéseket, lakást kerestem. Egyre reménytelenebbnek tűnt a dolog, hiszen nagyon kevés a fizetésem, az albérleti árak pedig éppen akkoriban kezdtek az egekbe szökni.
Boldog-boldogtalannak, ismerősnek és idegeneknek szóltam, kérve őket, hogy ha tudnak valahol olcsón kiadó albérletet, jelezzék nekem!
Emmike is eszembe jutott, hogy megkérdezem őt, hiszen sok embert ismer a környéken, hátha tudna nekem segíteni. Még a kedves fiatal postásra is gondoltam, hasonló okokból, de épp akkoriban nem futottam össze vele.
A ház előtt mentem épp, emlékszem, kezem már nyúlt volna a csengő gombja felé, amikor váratlanul kiugrott az egyik sövénybokor mögül Morzsi és rám vicsorgott, majd vad ugatásba kezdett. Fáradt voltam és rosszkedvű, emlékszem, csak legyintettem és továbbmentem.
A Béke téren átszállásra várva a szemem megakadt egy hirdetőtáblán, amire kézzel vagy géppel írott hirdetéseket szoktak kifüggeszteni. Albérlet, munka, eladó dolgok szerepeltek ezeken a cetliken, ám addig eszembe sem jutott, hogy megnézzem közelebbről a hirdetéseket. De mintha valami vonzotta volna a tekintetemet, volt is még pár percem, ezért közelebb léptem a táblához. És akkor megpillantottam: Jól felszerelt kis garzon olcsón kiadó. Telefonszám, dátum.
Azonnal felírtam egy papírdarabkára a számot, de nem tudtam felhívni, mert épp lemerült a telefonom. Siettem haza, furcsa izgalom fogott el, miközben tárcsáztam a számot. Zavarban voltam, be sem mutatkoztam, csak azt kérdeztem, hogy aktuális-e még a kiadó lakás?
A női hang ismerősnek tűnt, de nem sokat töprengtem rajta, csak arra figyeltem, hogy mit mond: igen, bár van több jelentkező, de még nem adta ki senkinek. Miközben pontosítottuk a helyet és a paramétereket, beszélgetőtársam váratlanul közölte, hogy ő tudja, ki vagyok, és mi ismerjük egymást. Megismerte a hangomat!
Csak ekkor mondtam meg a nevemet, és tudatosodott bennem, hogy Emmike az, aki a lakást hirdeti, és ha a kutya nem riaszt el vad csaholásával, már órákkal korábban, amikor be akartam hozzá csöngetni, tudomást szerzek a kiadó lakásról.
Mindketten örültünk a szerencsés véletlennek, és megbeszéltük, hogy másnap reggel vár, megmutatja a kis házat, és megbeszélünk mindent, amit tudnom kell ahhoz, hogy dönteni tudjak, kiveszem-e a lakást?
Nehezen tértem magamhoz, a szerencsés véletlen természetén töprengtem, miközben lefekvéshez készülődtem. Úgy tűnt, megoldódik az engem hetek óta szorongató probléma, és nem akármilyen főbérlőm lesz, hiszen már-már barátinak volt mondható a kettőnk kapcsolata. Terveztük, hogy majd ha én is nyugdíjas leszek, együtt megyünk színházba, és akkor végre tényleg jól kibeszélgetjük magunkat, mert nem kell sehova sem sietnem.
Másnap reggel ott voltam a megbeszélt időpontban, és megnéztem az addig csak a kerítés lécei között fel-felvillanó kis házat közelről, majd belülről is. Valóban olyan volt, mint a hajdani albérlet, csakhogy akkor huszonéves voltam, erős, tele reménnyel, egy új élet küszöbén.
Akkor és ott viszont, a kora őszi reggelen, már félelemmel töltött el, hogy a kis ház nem igazán komfortos, hogy szűkös, és parányi ablakai vannak, hogy kívül jól láthatóan vizesek a falai. A közelgő tél, a hideg évszak gondolata csak fokozta rossz előérzetemet.
A belső hangom vadul tiltakozott bennem, de elhallgattattam, mert nem adódott más lehetőség, amelyet meg tudnék fizetni. Így aztán odaadtam a megbeszélt előleget, és elkezdtem komolyan foglalkozni a költözés gondolatával.
Végül úgy alakult, hogy akkor mégsem kellett oda költöznöm, visszakaptam a pénz felét, és innen-onnan megtudtam, hogy a rossz előérzet, meg a belső hang tiltakozása nem volt hiábavaló. Nagyon hideg telünk volt, nem biztos, hogy kibírtam volna abban a régi kis vityillóban. Békében váltunk el, és később megtudtam, hogy Emmike talált egy fiatalembert, aki bérbe vette a kis házat.
A tél úgy múlt el, hogy csak ritkán láttuk egymást, olykor a buszon, néhány szót váltottunk.
Tavasszal találkoztunk utoljára, áprilisban, sápadt volt és fájdalmakra panaszkodott, biztattam, menjen el a tervezett kivizsgálásra.
Egy szép, verőfényes májusi napon villamossal tartottam hazafelé, amikor megszólalt a mobiltelefonom. Ritkán veszem fel, ha idegenek vannak körülöttem, én ebben szemérmes vagyok, nem szeretek beszélni mások előtt, sőt, utastársaim gyakori, hangos és gátlástalan hablatyolása is bosszant. De akkor úgy éreztem, hogy kivételt kell tennem, és gondolkodás nélkül fogadtam a hívást.
Ismeretlen női hangot hallottam, bemutatkozott, majd elmondta, hogy a testvére telefonjában találták meg a nevemet és a számomat. Mindenkit értesítenek, aki az ismerőse volt, hogy mikor lesz a temetése.
Ott, a zsúfolt villamoson, a sok idegen ember között eleredtek a könnyeim, sírtam, mint egy gyerek, mert úgy éreztem, a sors megint elvett tőlem valakit, egy kedves barátot, egy embert, aki nyitott volt, és szeretettel fordult felém. Megköszöntem az értesítést, de a temetésre nem tudtam elmenni.
Azóta is ott járok el a ház előtt, a ház ablakain a lehúzott redőnyök véglegessége bámul rám, és a kis ház a kert végében üres. A kiskutyát a rokonok elvitték.
Valami megmagyarázhatatlan fájdalmat érzek, és hiányérzet tölt el, ugyanakkor hála is, mert a véletlenek összjátéka révén nem költöztem, de tudom, hogy a barátság kihagyott lehetősége már mindörökre helyrehozhatatlan.
Hozzászólások