Kóta Dénes grafikája
Hamisítatlan őszi idő volt. A levegő kicsit hűvös, az égboltot napkeltéig mindig felhők takarták, a leveleken, fűszálakon harmatcseppek csillogtak, aztán a Nap első sugarai minden cseppet a szivárvány színeire bontottak, a barnák aranysárgává, a szürkéskékek zölddé változtak, a bordók is telítettebbek lettek. Szép volt az ősz, minden tisztán, saját tükrében ragyogott vissza, s a Nap állását követve állandóan változtatta a színét. A kisváros tulajdonképpen falu volt, de külsőre mégis város. Azért alakult így, mert a település körül nagyon kevés volt a föld, azután meg mindjárt ott az erdő, amögött meg mély völgyek, sőt több helyütt szakadékok, ezért az épületekkel nem lehetett terjeszkedni, így a település egyre sűrűbb lett, egyre többen építettek emeletet a házra, arra ismét újabbat. A boltok, üzletek miatt az utcák évről évre szűkültek, s ettől lett igazából városias jellege. Szekerek, autók és mindenféle gépek vették körül a várost, mert az utcákba nem fértek be. Az embereknek nem voltak titkaik, hiszen olyan sűrűn laktak, hogy nem volt egyetlen helyiség sem a városban, ahová legalább egy szomszéd nem látott volna be, igaz mindig függöny mögül leskelődtek. Egy földszinti lakás volt csak, amelynek ablakait spaletták rejtették állandóan, az öreg erdészé, aki a város központjában lakott, mert onnan bármelyik irányban indult az erdőbe, az ugyanolyan messze esett, lévén kerek a határ. Róla mindenfélét meséltek, s mert nem láttak be a szobájába, konyhájába, egyre többet beszéltek az öregről, s magánéletének újabb és újabb részletei kerültek napvilágra. Az emberek békésen éltek a városban, híreket cseréltek, egymásnak elmesélték, hogy tegnap éppen a szomszédban mit láttak. A postáskisasszony bonyolult számításokat is végzett, melynek eredményeképpen kimutatta, hogy körülbelül négy és egynegyed napba telik, míg mindenki mindenkiről mindent megtud. Ez az embereket nem zavarta, élvezték a nyilvánosságot, a közszereplést. Fontosnak, tekintélyesnek hitték magukat, hiszen közszájon forogtak. Ha valaki észrevette, hogy a szemben lévő ablakok valamelyikében a függönyt igazgatva, vagy meglebbenti valaki, a sajátját mindjárt félrehúzta, és széles gesztusokkal, színpadias artikulációval folytatta családja körében az éppen elkezdett vacsorát, vagy társalgást. Éjszaka a felnőttek szerelmi jelenetekben is gyönyörködhettek, mert a redőnyöket nem húzták le, a villanyt a hálószobában csak közvetlenül elalvás előtt kapcsolták le. Tényleg békességben, csöndben éltek, újságot nem járattak, mert elolvasására nem volt idő, agyukat, idegeiket nem terhelték fölösleges külső hírekkel, egyszerűen nem érdekelte őket a külvilág. Napjaikat teljesen lefoglalta az egymásrautaltság, a város belső életének megtárgyalása. Ami igazából megbolygatta a falut, az az öreg vadász körül keringő mindenféle mendemondák voltak. Állítólag erdei vadak járnak hozzá, meg kis állatok éjjeli menedéket kérnek tőle, mert az éjszakai erdő a kis állatok számára nem túlságosan biztonságos. Most hogy megjött az ősz, az állatok egyre korábban érkeznek, és később indulnak reggelenként vissza. Az emberek konkrét tényekkel még nem rendelkeztek, még senki sem állította, hogy éjszaka, vagy hajnalban látott volna akár csak egy állatnak vélt árnyat is elsuhanni valahol egészen a falhoz lapulva, mégis egyre jobban nőtt a gyanú, az emberek egyre izgatottabbak lettek, az izgalomtól meg egyre fáradtabbak, így a kivilágított hálószobák száma rohamosan csökkent. A hirdetőkön szaporodtak a lakáscsere felhívások, mind többen szerettek volna a városka központjába költözni, s első tanúja lenni e szokatlan és fantasztikus eseménynek, amelyre egyesek szerint talán már csak heteket, sőt csak napokat kell várni. A külvárosban lakók szívesen tettek eleget belvárosi ismerőseik vacsorameghívásának, amely a vacsora gyors elköltése után néma, ablakban való ácsorgással telt. Bámulták a teret, néha tekintetük fölszaladt az égboltra, egy pillanatra elámultak a világ végtelenségén, érezték a maguk kicsinységét, aztán valami belső feszültség, olthatatlan kíváncsiság folytán már ismét a teret bámulták a kísérteties csendben. Csak a házigazda ment ki néha az előszobába újabb pulóverekért, kabátokért, mert az őszi éjszaka egyre hidegebb lett. A csöndet, a mozdulatlanságot csak néha zavarta meg egy gyufa sercenése, egy cigaretta fölizzása, vagy tea szürcsölése, esetleg egy elzsibbadt láb másikra váltása kísérte sóhaj. Napközben kicsit másnaposan, de rendesen dolgoztak, híreket cseréltek, s izgatottan latolgatták, vajon ki esélyes arra, hogy meglát egy ilyen vonuló állatseregletet, vagy akár csak egy őzikét, pár kisnyulat. A napok múltával esténként egyre többen sétálgattak mintegy véletlenszerűen, a belvárosban, vagy ácsorogtak kapualjakban. Valakinek egyik nap eszébe jutott, hogy talán beszélni kellene az öreg erdésszel, egyszerűen rákérdezni s ha így nem mennek semmire, hivatalosan kell beidézni a városházára és kihallgatni erről a rejtélyes ügyről. Voltak, akik határozott, erélyes fellépést követeltek a város vezetőitől. Egyes csoportok csapdák felállítását javasolták, s ontották a bonyolultnál bonyolultabb terveket, ötleteket. Éjszakánként aztán egyre zajosabb lett a város, annak ellenére, hogy mindenki lábujjhegyen közlekedett, hiszen a pár ezer lakos, szorozva a tíz lábujjal, mégiscsak adott egy alapzajt, zúgást az egyéb zörejek, kulcscsörgések, köhögések, suttogások mellé. Talán csak az apró gyerekek és szoptatós anyukák maradtak otthon. Az öreg vadász is észrevette, hogy valami idegesség, feszültség van a levegőben, s fél füllel azt is hallotta, hogy az emberek a főtéren elbújva, akörül őgyelegve várnak valami különleges eseményre. Először csak mosolygott az emberek izgágaságán, kíváncsiságán, de aztán ő maga sem tudott sokáig ellenállni. Az ágyában csak forgolódott, mindenféle neszeket hallott. Fölkelt, zoknit húzott, a hálóingre fölvette a kabátot, aztán óvatosan nyitotta ki az ajtót, csak éppen egy picit csikordult. Állt a küszöbön. Csönd volt a téren, csak a hűvös őszi szél kergetőzött magával a mellékutcákban.
Hozzászólások