Korom Albert, nyugalmazott jegyvizsgáló, gondterhelten temette kezébe arcát, majd fázósan húzta össze magán vastag takaróját. Hirtelen egy régi-régi emlék, Mikszáth Kálmán írása jutott eszébe, amely arról a bizonyos korlátfáról szól. Az akkori elképesztő bürokratikus eljárás, ami egy egyszerű korlátfa megjavításához kellett, derűt és mosolyt váltott ki az osztályból, amikor Majoros tanár úr felolvasta a novellát. Hihetetlennek, írói túlzásnak tűnt, hogy hetek, hónapok kellenek ahhoz, hogy egy néhány órás munka megfelelőképpen elrendelve, dokumentálva, elszámolva legyen.
Az ő kálváriája tavalyelőtt kezdődött. Az egyébként kulturáltan és udvariasan viselkedő kéményseprő megállapította, hogy a több mint tíz éve használt gázkazán működtetése nem szabályos, mert a fürdőszoba műanyag ablakában lévő profilgumi akadályozza a megfelelő mennyiségű levegő utánpótlását. Ezt írásban is rögzítette, és sürgős korrekciót határozott meg. Albert nem vitatkozott, mert belátta, a mesternek akár igaza is lehet, bár korábban azt mondták neki, hogy az ajtóba vágott két szellőzőnyílás elegendő a levegőztetéshez. Hátha nem, akkor nem – gondolta –, majd kitépi azt a profilgumit, és kész. Ahogy ez lenni szokott, teljesen elfeledkezett az ügyről, és az új fűtési szezont is úgy kezdte meg, hogy a profilgumi a helyén maradt. A kéményseprő szakvéleménye azért nyugtalanította. A több levegő beáramlását – akár kellett, akár nem –, a bukóablak résnyi nyitva tartásával oldotta meg. Öröme csak a következő év ellenőrzéséig tartott, ahol ezt a trükköt nem fogadták el, és kilátásba helyezték a büntetést is, ha az ablakba nem vágat szellőzőnyílást, vagy nem cseréli ki régi kazánját egy olyanra, amely a kéményen keresztül szívja be a levegőt, és engedi ki az égésterméket. Korom úr még az illetékes katasztrófavédelmi főnökkel is próbált egyezkedni, hogy a bukóablak kinyitása miért rosszabb megoldás a szellőzőnyílásnál, de hiába. Szabály az szabály: szellőzőnyílást kell vágatnia, vagy kazánt kell cserélnie. Arra az aggodalmára, hogy akkor majd állandóan hideg levegő áramlik a lakásba, dodonai választ kapott egy ismerősétől: ha már megvan, és ellenőrizték, azt tesz vele, amit akar!
Albert a régi kazán cseréje mellett döntött, annak ismeretében, hogy az költséges kéménybéleléssel is jár. Egy vidéki ismerős mester, akinek minden jogosultsága megvolt a munkához, áprilisban elvállalta a kivitelezést azzal, hogy augusztusban tudja elkezdeni a munkát. A mester a nyár közepén javasolta Koromnak, hogy a biztonság kedvéért konzultáljon a kéményseprőkkel, mert azok egy előzetes megtekintéshez, és véleményezéshez köthetik a kivitelezés megkezdését. Vidéki tapasztalatai szerint – mondta a szerelő – ez két-három hetet vehet igénybe. Albert szabálytisztelő állampolgárként elment a kéményseprők kerületi irodájába, és előadta terveit. Itt közölték vele, hogy nem ők az illetékesek ebben az ügyben. Menjen el a város másik végében lévő központba, ahol majd érdemben kezelik a problémát. Korom úr fejében ugyan átfutott a gondolat, hogy vajon akkor milyen ügyek tartozhatnak a kerülethez, és milyen online kapcsolata lehet a központtal, ha ilyen egyszerű dologban is oda kell menni, de aztán elhessegette magától a felesleges kérdéseket. Egy-két nap múlva útra kelt, háromszori átszállással, közel háromnegyed óra alatt célhoz ért. A központi irodában kulturáltan foglalkoztak vele, azonban minden kérés és rimánkodás ellenére novemberi időpontot jelöltek meg a helyszíni szemlére. Óva intették, hogy addig bármit is tegyenek a kéménnyel és kazánnal, mert abból nagy bajok lehetnek. Ekkor már erősen gyanús volt, hogy abban az évben a kazáncseréből nem lesz semmi, a megrendelt készüléket és a mestert le kell mondani. A helyszíni vizsgálat megtörtént, az azt végző szakemberek semmilyen ígéretet nem tudtak tenni arra, hogy a nagyjából negyedórás ellenőrzés és megállapítás anyagáért mikor lehet elmenni újra a város másik végébe, mert azt sem postán, sem elektronikusan nem küldik ki. A szemle jegyzőkönyvét januárban lehetett átvenni, miután Korom úr a központi iroda házi pénztárában befizette a díjat. Nyilvánvaló volt, hogy télen és tavasszal, a fűtési időszakban semmit sem lehet tenni, mindent elölről kell kezdeni. Új készülék, új mester, új kivitelezők!
Komoly baráti segítség kellett ahhoz, hogy megbízható, és mint később bebizonyosodott, korrekt, jó szakembereket találjon, akik legjobb szándékuk mellett is csak augusztusra vállalták a munkát. Közben az illetékes katasztrófavédelmi szervezet munkatársa udvariasan, de határozottan érdeklődött, mikor tehetnek már végre pontot az ügyre, és folyamatos tájékoztatást kért. Augusztus végére minden munka elkészült. Korom Albert írásban bejelentette a katasztrófavédelemnek, a kivitelező a kéményseprőknek, és kérte őket a továbblépéshez és üzembe helyezéshez szükséges újabb szemle megtételére. Erre csak október első hetében került sor. A két szakember tíz perc alatt végzett. Megállapították, hogy minden rendben van, és hozzátették, hogy az erről szóló dokumentumért majd megint személyesen kell elmenni a város másik végében lévő központba, de azt nem tudják, hogy mikor, valószínű két-három hét múlva. A kérdésre, hogy miért tart ilyen sokáig, és miért nem küldik ki, csak annyi volt az udvarias válasz, hogy az időpontról nem tudnak nyilatkozni, személyesen pedig azért kell menni, mert ott kell befizetni az újabb ellenőrzés díját is. Ez megint szöget ütött Albert fejébe. Első pillanatban nem értette, hogy a mai világban mi az előnye egy készpénzes házipénztárnak. Azzal nyugtatta magát, hogy akinek feladata ezt eldönteni, bizonyára tudja az okát, mert ő nem sok logikát fedezett fel a fejleményekben. Egyébként is zsongott a feje, mert időközben megtudta, hogy a kéményseprők írásbeli véleményével majd meg kell keresnie a gáztervezőt, aki – annak ellenére, hogy időt és pénzt nem kímélve a kéményen keresztül szellőző kazánt szereltetett be – biztosan nem ad engedélyt semmire mindaddig, amíg a konyhában, a gáz főzőlap miatt, nem vágat az ablakkeretbe alul és felül egy-egy szabályszerű szellőzőnyílást, és nem fizeti ki a tervezési díjat. A konyhai bukóablak bármekkora résre történő kinyithatósága, és a hideg levegő állandó beáramlására tett észrevételnek itt sem volt semmi jelentősége. Szabály, az szabály. Igaz, hogy a lakásokat a meleg megtartása érdekében szigetelni kell, de a két konyhai szellőzőnek akkor is szabadon kell maradnia, ha éppen napokig nem használják a gázfőzőlapot, és kint mínusz húsz fok van. Ezen kívül a szerviz beüzemelő munkatársa csak akkor jön ki, ha mindezen és egy villanyszerelő hatáskörébe tartozó műveleten is túl vannak. Itt már kezdtek összecsapni a hullámok Albert feje felett, de még tartotta magát, és élt benne a remény, hogy mire a hideg megjön, minden megoldódik.
Október utolsó hetében erőteljesen lehűlt a levegő, a lakás hideg volt, a kéményseprők véleménye sehol. Korom Albert minden nap reménykedve nyitotta a postaládát, hátha ott az értesítés, minden telefonhívásnál, sms üzenetnél abban reménykedett, hogy valami kedvező üzenet érkezik, de nem. Aztán egy délelőtt újra megcsörrent a telefon. A bizakodást hamarosan újabb meglepetés váltotta fel, mert nem a kéményseprők keresték, hanem az őket felügyelő katasztrófavédelem már jól ismert udvarias munkatársa. Tájékoztatta Korom urat, hogy miatta nem tudja lezárni az ügyet, mert nem jelentette le, hogy minden rendben van. Albert elnézést kért a dokumentumok késedelmes beérkezése miatt, amiben egyébként teljes vétlen volt, kifújta az orrát, és ugyancsak udvariasan kérte, segítsenek már abban, ha tudnak, hogy két hónap után végre fűteni lehessen. Ugyanakkor kénytelen volt magában elismerni, hogy ez is lehet egy módja a veszély megelőzésének, hiszen, ha nem megy a kazán, biztosan nincs szénmonoxid mérgezés.
Hozzászólások