Apám emlékére
Téli tájban
hallgat a fenyves, roppan a hó.
Őz orra nedves,
lépte is puhán toppanó,
társa a kedves,
felhőbe bújó Holdanyó.
Bokrok közt
bújva cerreg a kék cinege,
a csúszka meg tylűtyög,
kedvese miért nincs vele?
Csalfa kis füttyös
mátyásmadár kedve csele.
Hóvirággal
tavasz csilingel a világra.
Sármány hangicsál,
már fészken lapul kis párja
látja, hogy szitál
a vércse eget járva.
Veszély múltán
bátran trillázik a barátka
már gyerkőc – vidám.
Egy gerle száll most az ágra,
s krúgat silány
kis fészkét onnét látva.
Otthonná lesz
smaragdos nyárra már az erdő,
a kis őzike
lábra áll, páfrány is megnő.
Vadmalacnak
a dagonya a teknő.
Pánsíp szól tán?
Az éjszakát felsírja dallam.
A fülesbagoly
fiókája éhes, baj van.
Éj-garaboly
az ágy, csillag a paplan.
Csaló kakukk
a nyár, szamócával elcsábít,
mindenütt illat.
Tücsök szerelemre lázít.
Hűs szél ingat,
még smaragdzöld a pázsit.
Levél rezzen
ha szól a gímszarvasok hangja,
a párkereső
agancs-ereje a rangja,
szívvel repeső,
ki a győztesét hallja.
A szömörce
már az ősztől véres, mint éhes
ölyv vijjog a szél,
szarkacsőr égben a fényes
és hideg acél
ilyen metszően éles.
Ősz búcsúzik
vadlibák éke jel, hogy vége.
Hóban az irtás,
rigó sírva néz az égre:
már nem pacsirtás,
szürkeség jön a kékre.
Hullong a hó
és csilingelnek a jégcsapok.
Nincs víz, sír a csíz,
s a varjú károg: – Megfagyok.
A Nap itt csak dísz,
de reményként fenn ragyog.
Hozzászólások