5 Mrd 534
A Vezér háza hű mása volt annak a bunkernek, ahol a hírhedt náci életének utolsó hónapjait töltötte. Valószínűleg nosztalgiából építtetett a berlini bunkerhez hasonló erődöt, mert ugyan bizony mi szükség lett volna épp az Édenben ilyen bombabiztos falakra. Vajon a dízelüzemű generátor, a levegőztető- és tisztító berendezés, a dolgozószobája stb. is mind, egy az egyben megvannak?
– Remélem, beenged a Művész úr.
Ez volt Hitler egyik beceneve a seregben, miután észrevették a festészet, zene és irodalom iránti vonzalmát. Fiatalabb éveiben ugyanis maga is írt, rajzolgatott. Elég ügyesen, bár korántsem annyira, hogy a Bécsi Művészeti Akadémiára is felvegyék. Pedig milyen másként alakult volna a világ sorsa, ha megmaradt volna a verseknél, esetleg szerez egy-két operát vagy nem hasal el a felvételi vizsgákon.
Amitől tartottam, nem vált be: a Führer beengedett, és egyáltalán nem tűnt olyan mizantrópnak, mint amilyennek képzeltem. Ellenkezőleg: feltűnően szelíd volt és udvarias, habár elég szűkszavú, akiből szinte harapófogóval kellett kihúzni a szavakat. Lakótársai Paula Hitler, Eva Braun és August Kubizek mindenben idomultak a Vezérhez, és csak akkor nyíltak meg, ha Hitler beleegyezően bólintott.
– Hű, de uncsi figurák! – súgtam oda a faternek. – Ajánlom, húzzunk gyorsan másfelé! Hiszen ezek nemcsak a fészküket, a lelküket is bebetonozták előttünk.
– Bízd csak rám! Majd betöröm én a falaikat – biztosított édesapám, aki már régóta szerette volna jobban megismerni a történelem egyik leghírhedtebb alakját. – Eredeti helyen laksz – mondta Hitlernek. – Betörő- és bombabiztos. Ha jól tudom, itt lőtted főbe magadat.
– De édesapám! – szóltam szemrehányóan apámra. – Ne légy már ilyen… indiszkrét!
– Miért, nem igaz? Vagy az csak a hasonmásod, Gustave Weler volt?
– Ki állítja?
– Konkrétan? Hát azt nem tudom. Maradjunk abban, hogy a… történelem. Igaz, hogy sikerült kiszöknöd a rommá lőtt Berlinből?
– Nahát, milyen jól értesültek egyesek! És? Végül is hol telepedtem le végképpen?
– Brazíliában, és még sokáig, 95 éves korodig sikeres gazdálkodóként ügyködtél egy fazendán[1].
– Ébresztő, testvérek: ez itt a Paradicsom! Nem beszélnétek másról is, mint háborúról, halálról? – komorodott el a szőke, vidám természetű Eva Braun. – Esetleg tekézzünk. Nincs hozzá kedved, Dolfikám?
– Miért ne, és bocsáss meg, amiért ilyen gyászos emlékekkel zavartunk – kapott Hitler az alkalmon, aki imádott tekézni. – Nem-nem, ti maradtok! – parancsolta vissza a kutyáit.
A Führer meglepően jól játszott, és rajtam kívül mindenkit legyőzött.
– Genug: elég! – kezdett repdesni a szeme, amikor többszöri próbálkozás után sem bírt velem. – Hol a csudába tanultál meg így tekézni?
Még egy perc, és felrobban – emlékeztem vissza azokra a filmekre, melyekben szembeszállt vele egy-két politikus, tábornok.
– Hagyd nyerni, különben mindjárt kiteszi a szűrünket! – figyelmeztetett apám titokban.
Hagytam, mire ingerültsége olyan iróniává változott, hogy majdnem szétpukkantam mérgemben.
– Brávó, éljen! – tapsolt neki édesapám. – Ezt csinálja utánad valaki. Ember legyen a talpán, aki legyőz téged tekében. Már csak arra lennék kíváncsi, milyenek a rajzaid – nézett várakozóan a mesterre.
Persze hiába. Ehelyett egyre sűrűbben kukkantott az ajtóra, mintha azt akarná jelezni, hogy vége az audienciának, mehetünk.
– Feltételezem, hogy ebben is ugyanilyen mester vagy, bár egyesek szerint a festményeid zöme… másolat – próbálta kiugrasztani a bokorból.
A Vezér szemében ismét megvillant valami.
– Meglehet. Legalábbis részben, de hogy közöttük egyetlen eredeti sem lenne, elég amatőr meglátás. Gusztave, Paula ti hogy látjátok?
– Ahogy te – erősítette meg szavait a dús hajú, szép termetű Paula. – Akár meg is mutathatom őket, ha megengeded.
– Felőlem.
Nekem tetszettek a csendéletek, lakóházak, tájképek. Jórészt ezek iránt érdeklődött az exvezér. Még Blondie-t és Évát is felfedeztem közöttük. Embert már kevésbé. Mintha nem érdekelték volna az emberek.
– Más képed nincs, már úgy értem, idegen festőktől? – puhatolódzott édesapám félhangon, a zsidóktól, múzeumokból és egyéb helyekről elorzott képekre gondolva.
Hitler nem felelt. Alighanem meg sem hallotta, édesapám pedig jobbnak látta, ha nem ismételi meg a kérdését.
– Foglaljatok helyet, beszélgessetek! Én addig főzök egy kis kávécskát. Bocsánat! – tűnt el Eva Hitler a konyhában.
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Birtokon. (port.)
Hozzászólások