1997. december 5-én hagyta el a nyomdát a Hetedhéthatár első nyomtatott száma, majd ezt követte további 249 lapszám – és mind a 250 Hetedhéthatár 15. oldala a fiataloké volt egészen 2010 májusáig.
Ez év november 11-én a Fiatalok oldalán verssel-prózával-rajzzal megjelenő akkori tizenévesek emlékeztek a kezdetekre. A pécsi Király u. 9-ben zajló beszélgetést Komlós Attila vezette, a verseket és az üzeneteket S. Bálint Mária és L. Csépányi Katalin olvasta fel.
Elsőként azok üzenetét közöljük, akik külföldre kerülve az interneten írták meg emlékeiket a Hetedhéthatárról: Szabados Gergely Portugáliából, Berger Dalma és Szabó Péter Levente Angliából, Holló Ervin Ciprusról. A visszatekintések után a fiatalkori versekből olvasható néhány, illetve egy prózai alkotás.
Szabados Gergely – Portugáliából
17 éves voltam, amikor Kati megkeresett néhány, az iskolaújságban megjelent írásom kapcsán, hogy megjelenhetnének-e egy Hetedhéthatár nevű újságban. Az írást akkoriban eszembe sem jutott komolyan venni. Főként feszültség-levezetésnek használtam. Más zsákokat püfölt, rosszabb esetben másokkal üvöltözött, hogy megnyugodjon, én írtam.
– Hát… hogyne, ha ez szerinted jó lesz az újságnak, felőlem, persze.
Az volt az első szám, ha jól emlékszem. Aztán jöttek az újabb és újabb darabok, és benne voltak a verseim. Ám én még ekkor sem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget, hisz nem éreztem úgy, hogy bármi különöset alkottam volna, csak játszottam a szavakkal, mert így tudtam leírni azt, ami bennem volt. Nem tartottam ezt értékteremtésnek. A szüleim és nagyszüleim szerintem büszkébbek voltak, mint én magam… bár néhány verset olvasva időnként meglehetősen riadttá vált a tekintetük és kérdezgették, hogy van-e valami nagy baj.
Aztán egyszer csak meghívót kaptam a szerzői találkozókra. Ez pedig egy életre meghatározó élménnyé vált. Mert bár nem tudtam pontosan akkor, hogy ki kicsoda az asztal körül, de azt rögtön éreztem és érzékeltem, hogy egy olyan társaság körében foglalhatok helyet, ami több mint megtiszteltetés. Mindemellett a legnyíltabb és legbarátságosabb társaság volt, akikkel addig valaha egy asztalnál ültem. Nem volt releváns ki hány éves, ki kicsoda. Nem egók, hanem tiszta szívek ültek az asztalnál. És csak ekkor kezdett igazán leesni a tantusz, hogy hol is vagyok. Ezek az emberek, ennyi tudással és tapasztalattal a fejükben és szívükben, így viszonyulnak hozzám? Egyenrangú félként beszélnek velem? Velem, aki semmit nem csináltam, csak verses formában nyafogtam, hogy mi nem tetszik, vagy épp tetszik a világban? Nem is értettem, csak egyszerűen köszönettel és szeretettel elfogadtam, amit kaptam.
Ha ez nincs, talán sosem vettem volna még annyira komolyan sem magamat és amiket írok, mint amennyire aztán tettem. Pedig a verseim később életmentő palackpostának, időkapszulának bizonyultak saját magam számára. 10 évvel később, mikor már éppen kezdtem nagyon elveszni, hogy mi is lesz az életemmel, akkor elővettem őket és visszavezettek ahhoz, aki vagyok, és nem hagyták, hogy az élet egy olyan útra vigyen, ami nem az enyém.
Nagyon köszönöm, hogy részese lehettem, és részese lehetek annak, ami a Hetedhéthatár, köszönöm azt a sok csodát, amit Tőletek kaptam. Mindezzel együtt pedig örömmel, ajándékként felajánlok mindent az újságnak, amit azóta írtam (versek, mesék, elmélkedések és még ki tudja).
Ölellek benneteket,
Gergő, (Szabados Gergely)
Costa de Caparica, 2017. november 10.
Szabados Gergely – 2001. V. évfolyam 23. szám
1998. Balról jobbra: Szabados Gergely, Bokrétás András, L. Csépányi Katalin és Szigetvári János a pécsi Iparos Kisvendéglőben
Felhő
Felhő vagyok az égen,
Ködfolt vagyok a szélben,
Becsapódok, kiszakadok,
Eltakarom a nyári napot.
Záport hozok, zivatart,
Nincs olyan ki fogva tart,
Eltűnök az égi éjben,
Kóborlok a messzeségben.
Állandóan megváltozok,
Világos, majd sötét vagyok,
Életet és esőt hozok
Sivatagi szomjas torok.
Idősen fiatal és fiatalon öreg
Idősen fiatal és fiatalon öreg,
A felhők közt repkedek, de nehezek a kövek.
Húznak le és elém állnak,
A felhők közé föl ne szálljak.
Idősen fiatal és fiatalon öreg,
A szívem bár jéghideg, de őrzi még a tüzet,
Hidegen izzik, hidegen a parázs,
De ott van még lelkemben, nem szállt el a varázs.
Idősen fiatal és fiatalon öreg,
Magányos farkas és élete a tömeg.
Melegben izzad, a hidegben megfagy,
Barát az idő, de a másodperc elhagy.
Idősen fiatal és fiatalon öreg,
Leszállt egy angyal és tudom, hogy követ,
Vigyáznak rám, mert még élek,
Bízom benne, nem is félek.
Berger Dalma – London
Facebook-üzenetváltás:
Emlékszel-e még ránk? Mi rád igen! üdv: Kati
Dalma: Persze, ne hülyéskedj
Ti voltatok, akik először hittetek bennem
Soha nem fogom elfelejteni
15 voltam
Hetedhéthatár…
Az első élményem, szerkesztőségi gyűlés, idegen arcok, mindenki legalább 20 évvel öregebb. Megszeppenve, és mégis befogadva! Az első perctől… Olyan sok figyelmet kaptam, amiért hálás vagyok. Ez a lap megtanított hallgatni, figyelni, nevetni és csapatban dolgozni. Felelősséget vállalni azért, amit leírok, és amit kiengedek magamból. Családom volt a családom helyett. A legnagyobb boldogságom volt akkor. És visszanézve most is. Nagy-nagy űrt tölt be. Örülök, hogy részese lehettem! Hetedhét határban minden arra szomjas lelket magába gyűjtött. Így tovább!
Azóta énekesnő lettem, 12 éve. Voltam vagy 5 együttesben. Megjártam a vilagot.
Berger Dalma – 2001. V. évfolyam 23. szám
Reggeli mise
2000. Bal oldalon Berger Dalma az Iparos Kisvendéglőben
Ropogó csontom rontom-bontom, korgó gyomrom elaltatom,
csillapítom hűvös fallal, tömjénfüsttel, kemény paddal
rengő-ringó ringató,
finom-édes gyógybagó
álmot látó gyóntató
rózsaszóval forgató
átüti a tükröt a sorok között
lehelet gyúlik az ablakok fölött
denevér pislog az orgona mögött
a mennyezet mindig meg-meg pörög.
Megint minden jelentéktelen.
Egy perc és kinyitják a kapukat.
Szabó Péter Levente – Anglia
Húsz év hosszú idő
Eltelt kétszer tíz év és még mindig töretlenül szállnak a betűk, szavak, gondolatok határon innen és túl. Ez bizony aláírja egy magazin létjogosultságát. A Hetedhéthatár esetében viszont nemcsak egy magazinról beszélünk a sok közül, mert sokkal több annál. Jelentősen több cikkek és színes képek gyűjteményénél, hisz legalább annyira egy baráti társaság, mint amennyire egy kulturális online központ, ahol a szépirodalom mellett a tudomány és az aktualitások is megférnek egymás mellett. Bár én nem voltam még a csapat tagja húsz éve, de szinte biztos vagyok benne, hogy az első szám megjelenésekor senki sem számított ekkora sikerre. A sikert természetesen nem az eladott példányszámra értem, hanem arra, ami belőle kerekedett. Amikor én belekeveredtem ebbe a társaságba (idestova 15 éve), már akkor Pécs és az ország egyik meghatározó kulturális magazinja volt, és már akkor is népszerűnek számított a külföldön élő honfitársak körében is.
A Fiatalok Oldala nekem nemcsak azt jelentette, hogy a nevem és az „én” írásom megjelenik nyomtatott formában, amit majd sok-sok ember olvasni fog, hanem lehetőséget adott egy olyan világban az önmegvalósításra, ahol a magam fajta fiatalokat még az utcán sem akarták látni. Emlékszem, Braun Zsolt, aki egykor az Iparosban pincérkedéssel töltötte szabad idejét, említette, hogy mi lenne, ha elvinné az irományaimat Katinak, aki majd elolvassa, véleményt mond stb. A következő héten pedig már ott ültem az asztaltársaságnál zsíroskenyeret majszolva és egy kis jókedvet kortyolgatva azokkal az emberekkel, akiket a mai napig tisztelek mindazért, amit a magyar kultúráért tettek, tesznek. Soha nem fogom elfelejteni azokat a barátságos arcokat az asztal körül, akik rögtön az első pillanattól kezdve természetesnek tartották jelenlétem.
2004 karácsonyán mulat a kemény mag: Bogádi Kis György, Kurucz Gyula és Szabó Péter Levente
Akkoriban minden második héten összeültünk egy szeánszra, és ha épp nem a hagymát kunyeráltuk le a zsíroskenyérről azoktól, akik nem szeretik, akkor történeteket meséltünk, vagy épp egy vörösboros pohár újratöltése közben a világot váltottuk meg, ne adj’ isten a másik véleményét megsértődve tettük a sajátunk mögé. Én mindig kellemesen gondolok mindenkire, aki részt vesz vagy valaha részt vett abban a kulturális csodában, mert sokat kaptam tőletek. Nem tudom nem megemlíteni Hegedüs Sanyi bácsit, aki az első kezdőlökést adta azzal, hogy személyesen mondott véleményt az írásaimról, és támogatott, ezzel ültetve belém azt a magabiztosságot, ami a későbbiekben az egész életemre kihatott. Kurucz Gyulát, akivel, ha kellett órákon át tudtunk vitatkozni arról, hogy mekkora is egy tapodt, amikor azt mondjuk: menj arrébb egy tapodtat! Bogádi Kis Györgyöt, akinek a viccei még Tám Lászlóéin is túltettek (amik nem is annyira rosszak), és a történeteivel a morajlóan csevegő társaságot csendben ülő és figyelő nézőközönséggé varázsolta. Rónaky Editet, aki a mai napig eszembe jut, ha arra gondolok, hogy én is elvégeztem az egyetemet, hisz a felvételi eljárás során tudott rólam mondani pár kedves szót (ezt abban az időben elég nehéz volt). Bányai Tamást, akit csak később ismertem meg, de egy húron pendültünk, hisz ő is átlátta és átérezte a külföldi élet örömeit és nehézségeit egyaránt.
Természetesen a kellemes élmények nemcsak azoktól származnak, akiket elsöpört az elmúlás és eltávoztak köreinkből, hanem mindazoktól, akik a mai napig azért dolgoznak szabad idejükben, hogy a Hetedhéthatár továbbra is egy bázis lehessen mindazoknak, akik igényt éreznek valami többre annál, amit a média sugároz.
Számomra megtisztelő ebbe a csapatba tartozni még akkor is, ha jelenleg ideiglenesen levettem a garbópulcsit, és nem írok annyit, mint annak idején, de természetesen az itt szerzett élmények feledhetetlenül belém égtek, kísérnek utamon akármerre is járok a világban, és készen állok tartani a kaput akármikor, hogy ki ne dűljön (aki ott volt, érti).
Szabó Péter Levente – 2004. – VIII. évfolyam 6. szám
Sársárkány
Hullt az eső, az égen gomolygott az élet. Engem sirattak a felhők.
Dolgom után mentem sietősen, fejem bőrén végigcsurgott a víz, át a tarkómon egészen a hátam közepéig.
Az út szélén strázsált egy taliga, mely szundikáló őr módjára vigyázta a reá bízott földkupacot, mély gyomrában.
A földhányás kihasználva a figyelmetlenséget szövetkezett a nagy, sűrűn hulló cseppekkel, hogy szökjön és meghódítsa a világot. Először csak pár centit mert elharapni a szabadság kenyeréből, de a nemtörődömségen felbőszülve összeszedte bátorságát, és vízi paripáin átugratott a taliga gátjain, leereszkedett az oldalán, végül cseppekre oszolva halkan, hogy ne tűnjön fel senkinek galád terve, placcsant az aszfalt kékjén, míg teljesen elzárta az utat az arra járók elől. Sárkányformát öltött. Volt lába karmokkal, szárnya, feje, rajta vicsorgó szája.
Egy lélek sem volt az utcán, talán a szakadó eső miatt, talán a perc misztikuma vonzott oda csak engem, kihagyva titkából környezetemet. A sárkány kivetette rám csábító hálóját, kihasználva gyermeki vágyaim felgyülemlését, mert hát milyen jó is volt tapicskolni, amikor anyám elfigyelt s amint meglátott, máris nyakig sáros voltam. Csak mosolygott rám, nem bántott.
Lépteimet egyre sietősebbre fogtam, hogy minél előbb teljesítsem a Vonzás parancsát, de az utolsó pillanatban, mikor már csak pár centire voltam karmaitól, megtorpantam. Jobb és bal lábfejem engedelmesen pihent meg egymás mellett, tudomásul véve akaratomat. Akaratomat, melynek forrása a félelmem attól, hogy megragad, és szabadulásom kínokkal jár majd. Selymessége eltakarja hátsó szándékát, hogy sötét nyálát rákenje áldozatára, ami ha megszárad, darabokban ugrál szanaszét a világban, amerre az ember jár-kel.
Nem engedhetem, hogy a sárkánypalánták kedvükre szökkenjenek a világba!
Térdem berogyasztottam, és egy enyhe lendülettel átléptem a Sárkányt, ki megdöbbenve tettemen, legyezett szárnyával felém, elkapta cipőm sarkát. Mivel egy pillanat alatt történt, fogását kénytelen volt engedni, így rövidre sikerült léptem nem adta meg magát és egyre inkább ismételte mondókáját: kipp-kopp, kipp-kopp.
Mire észrevettem, hogy az eső elállt, már messze kerültem Vágyamtól. Egy fának támaszkodva kendőmmel letöröltem lábbelim sarkáról a sarat és elindultam utamon tovább, hallgatva a lapát karcos hangját mögöttem, ahogy a kubikos parancsolja helyére a sárkányt.
Holló Ervin – Ciprus
Holló Ervin 2005-ben
Egy éjszaka gyalog mentem hazafelé pár baráttal, amikor találkoztunk egy idegennel. Beszélgetni kezdtünk, és valahogy a költészet jött szóba. Ő mutatta be nekem a Hetedhéthatárt.
Amikor az első csütörtöki találkozóra elmentem, emlékszem, a Kati nem értette, hogy hogyan jött szóba a költészet hajnali 2-3 körül az említett éjjelen.
Addigra már írtam vagy 2 tucat verset. Ezek szép lassan megjelentek az újságban.
Időközben elköltöztem Pestre, ahol még írogattam, de sok vers elveszett költözések miatt. Majd Angliában próbáltam szerencsét. Egy darabig jó is volt, de semmi sem tart örökké. Továbbálltam, és jelenleg Cipruson élek, már 5 éve. Idén nyáron matróz lettem privát yachton. Remélem, a sok új élmény és a rum ismét megihlet majd.
Holló Ervin –2005. – IX. évfolyam 19. szám
A végkövetkeztetés
Szeretlek téged, de a vég ez: túl kell rajtad lépnem!
Mert különben túl nem élem!
Talán így lesz a legjobb neked és nekem,
Mivel a jelek alapján nem te vagy a végzetem!
Biztosan lesz majd, aki jobban szeret engem,
S ezáltal jobb lesz az életem!
Amikor valaki egyszer többre értékel,
Az lesz az én végzetem!
Lehet, hogy ez csak évek múlva jön el,
Akkor majd megnyugszik a lelkem.
Abban az időben vár majd rám a nirvána,
A földi létem csúcspontja!
Szerintem a döntéseddel sokról mondtunk le mind a ketten,
Viszont ez a megoldás az „egyetlen”!
Hozzászólások