Mokrány Pál ezen a reggelen korán kelt. Az asszony még aludt, mondta is neki tegnap, hogy ma elutazik. Szeretett volna kimozdulni ebből a ketrecből. Úgy érezte, hogy hetvenhárom évesen ez a kertes ház mégis csak egy szűk terület. Borzalmas, amikor az ember már nem kell senkinek és érzi, nem jó semmire. Ő a bányából ment nyugdíjba már vagy húsz éve. Akkor még reggel csörgött az óra, menni kellett a sikktára, de hol van az már? Az óra is csak ketyeg, de csörögni már ő sem tud. A lakás, a kert az egy terület, nem is nagy, már vagy ezerszer körbe járta. Ismeri minden szegletét az év négy évszaka szerint. Már ez is unalmas. Mokrány Pál arra gondolt sokszor, mikor lesz ennek egyszer vége? Igaz az a mondás, hogy egy idő után az ember már várja, hogy mindennek legyen vége! Néha még talán az izgalomba tudja hozni, hogy az asszony elküldi a boltba. Elindul egy szatyorral, kezében cetli, amire felírta mi kell. Megvásárolja, ez egy fél óra, aztán bemegy a parkban lévő borozóba, megiszik egy fröccsöt. De sokszor ilyenkor a délelőtti órákban egy-két ember lődörög csak ott. Azokkal szót vált, de ők sem tudnak már újat mondani. Talán az időjárásról szóló változást, de ezt ő maga is tudja. Felesleges szóbeszéd az egész. Valami más kellene, egy kis mozgás, utazás, de az ember ebben is nehezen mozdul. Mokrány Pál, aki a bányában csak szaki volt mindenkinek, elhatározta, hogy elutazik. Világot akar látni, ezért Pestre megy el. Úr akar lenni, nem bányász. Kit érdekel ez ma már? Szépen felöltözik, fehér inget vesz fel, azt a szürke öltönyét, amely akkor volt rajta utoljára, amikor a bányából búcsúztatták. Fekete félcipőt hozzá. Így is lett. Szépen megborotválkozott, még egy kis illatosító kölnivel is bekente az arcát. Ne mondják, hogy olyan falusi szaga van, azok a fránya pestiek. Sokat nem akart költeni. Az utazás az nem kerül pénzbe, mert ő már csak felmutatja a kalauznak a személyi igazolványát és mehet is. Neki még a régi van, az a barna színű. Ez még érvényes! A rendőrségen egyszer azt írták bele, érvényességi ideje: Határozatlan idő! Ez a Horn-féle szabadjegy. A régi kiváltságokból mára, egyelőre csak ez maradt meg. A szomszédja egyszer mondta, hogy ez érvényes villamosra, buszra is, tehát erre nem kell költenie. Csomagolt magának két szelet kenyeret egy kis felvágottal, tett mellé egy műanyag flakonba teát, ha szomjas lenne, majd iszik belőle. Titkon arra gondolt, ha majd meglát egy borozó félét, a pesti fröccsöt is megkóstolja. Az elemózsiát bele tette a bőr táskájába. Ez a táska már hosszú éveken keresztül kísérte. Szögletes volt, inkább egy cipődobozra hasonlított. Felül, középen nyílt, tulajdonképpen olyan volt, mint egy orvosi táska. Ki mondja meg, hogy esetleg nem az? Eléggé viseltes volt, ezt horda a bányába, ebben vitte a kaját. Ott volt mindig vele, sokszor a föld alatt, párszáz méterre, úgy gondolta, ma sem válik meg tőle. Nincs rá írva, hogy szénpor szagú, igaz volt ideje kiszellőzni, elfelejteni a bányát, de gyűröttsége, feketesége változatlan maradt.
Rendberakta magát, még az előszobai tükörben is belenézett. Elégedett volt, úgy érezte, tényleg egy úri ember áll itt, vele szemben. Fogta a lakás kulcsait és elindult az állomásra. A cserháti lankákon, most bukdácsolt végig a felkelő nap, első sugarai.
A vonat az előre kinézett időpontban befutott az állomásra. Nem voltak sokan, hová is utaznának? Már nem várja az embereket az üzem, a munkahely. Ez is eltűnt az utóbbi években. Most csak az utazik, akinek a városban van dolga, meg a Mokrány Pál féle kóborlók, de koruknál fogva, ők sincsenek sokan. Felszállt a kupéba, mindenfelé, szétszórtan, ültek emberek. Olyan üres hely nem volt, ahol ő lehetett volna egyedül. Egy szőke, olyan harmincöt év körüli fiatalasszony mellé telepedett le. Sokáig nem szólt egy szót sem, a vonatra figyelt, a tájat bámulta. Szoktatta magát az utazáshoz. Elég régen ült vonaton, azt észrevette, hogy a vasút nem sokat változott, a vagonok olyanok, mint régen. Úgy ahogy tiszták, de tele van firkálva minden részük. Mokrány Pál törte meg a kettőjük közötti csendet, amikor megkérdezte a szőke nőt: – Hová tetszik utazni? – Pestre! – mondta válaszképpen, de nem mutatott valami nagy érdeklődést Mokrány Pál iránt. – Pesten lakik? – kérdezett tovább. – Igen! – A férjéhez utazik? – forszírozta a kérdéseket. – A férjem? Hová gondol, úgy nézek ki, mint egy férjes asszony? – nevetett fel a szőke nő. – Nem akartam megbántani! – mondta Mokrány Pál, és furán érezte magát. Nem akart ő semmit, csak egy kis beszélgetést, hogy teljen az idő. – A férfiakra vigyázni kell! – emelte fel figyelmeztetőileg a mutató ujját a szőke nő. – Csak nem fél tőlük? – kérdezte csodálkozva. – Sohasem féltem. Szeretem a szabadságot. Egyedül jobban mozoghat az ember. A férfi csak kellék az életemben! – ezt az utolsó mondatot kicsit legyintve, úgy félvállról vetette oda. Gondolta birkózzon vele az öreg, ha tud! Mokrány Pál el is gondolkodott. Az ő idejében ilyen nem volt. A nők mások voltak. Talán nem voltak ilyen szabadok, de lehet, hogy mégis? Csak ő nem vette észre?
– Különös elv ez! – szögezte le az öreg kissé csodálkozva. – Miért, talán nincs igazam? – kérdezte emelt hangon, kihívóan a szőke nő és úgy nézett Mokrány Pálra, mintha nem is erről a világról való lenne.
Mokrány Pál szótlan maradt. Olyan szótlan, mint amikor a felesége korholja otthon. Mit mondjon ennek a nőnek? Aztán az jutott az eszébe: – Kell egyáltalán valamit mondani? Ő egy ismeretlen ember, nincs közük egymáshoz, csak utastársak, akik most egy irányba vonatoznak. A szőke nő sértődött arcán, szabályos időközönként átfutott a távíróoszlopok elsuhanó árnyéka. Egy rövid időre kemény csend állt közéjük. Aztán mégis a nő szólat meg először: – Ugye nem haragszik rám? Nem akartam megbántani, hogy szólítsam? Még be sem mutatkoztam! – próbálta melegebb hangon engesztelni. – Mokrány Pál! – mondta az öreg és nyújtotta a kezét. – Veres Edit! – válaszolta és kezet fogtak. A kézfogás akaratlanul is hosszúra sikerült. Ezt az időt Mokrány Pál különösnek érzékelte. Különösnek azért, mert a kéz melegségén kívül, mást nem érzett. Arra gondolt, hogy valamikor, ha egy ilyen korú hölgy megfogta a kezét, az már nem menekülhetett, de most minden közömbös. Úgy látszik ez csak ábránd volt a részéről, a múlt kísértése. Közte és a hölgy között vagy negyven év korkülönbség van. Hová gondol? Ő egy öreg trotli, legfeljebb egy öregúr, ha már így nevezi magát. Érezte, nem alkalmas már semmire, még a beszélgetésre sem. A vonat tovább döcögött, monoton kerékcsattogásokkal. Olyan szünetféle ékelődött közéjük.
Mokrány Pál később elővette táskájából a szalvétába csomagolt szendvics félét és lassan falatozott. A szőke nő jó étvágyat kívánt, ő megköszönte és evett tovább. Nézte a tájat és az jutott az eszébe, hogy legalább tíz éve, nem mozdult ki a falujából. Ez a tíz év hosszú idő, el sem tudja képzelni, mire elegendő. Mennyit fejlődött a világ, ez idő alatt? Vagy talán nem történt semmi? Majd Pesten meglátja, mert ott húsz éve járt utoljára. A sógorával utazott a városba, szintén úgy, mint most, csak egy napra. Nagy kalandra emlékszik, a sok emberre, a nagy zajra. Meg arra, hogy a Keletiből trolival mentek a Nyugatihoz. Ezt most ő is megtalálja, ha nem változott meg az óta. Közben a vonat befutott a Keletibe. Utazó társától röviden elköszönt és a leszállás után, megindult a tömeg sodrásával a kijárat felé. Kilépett a térre, körülnézett. Ismeretlen volt minden. Feltúrva a terület, egy hatalmas daru gémje fedte át a teret. A trolit kereste, egy fiatal férfi megmutatta neki, merre menjen. Nehezen, de megtalálta. Közben emberek lökdösték, úgy érezte, mindenütt útban van. Felszállt a trolira, leült és ekkor mintha beléje hasított volna: – Mit keresek én itt? Ez a kérdés nem csak úgy egyszerűen ötlött fel benne, hanem fájdalmasan. Eszébe jutott a ház, a kert, amely most olyan volt, mint egy kis oázis, ahonnan, ha egyszer hazamegy, nem vágyik ő már sehová. Jó, most megmutatja magát a világnak, megnézi maga is a világot. Ezzel aztán kész. Ez már nem változtat az ő sorsán, életén. Talán az lenne a legjobb, ha leszállna és a következő vonattal, indulna is vissza. Talán délre haza is érne, az asszony akkorra mindig megfőzi az ebédet, legalább leülne vele és elfogyasztanák együtt. Hiányzott neki most a felesége, még akkor is, ha sokszor korholja, szidja, mert nem jó neki semmi, amit tesz. De most ezzel is kibékülne.
A troliról vagy négy megálló után leszállt. Mégis úgy döntött, inkább hazamegy. Várt egy darabig, aztán elindult, hogy a visszafelé vivő megállót keresse. Közben betévedt egy mellékutcába, ott vette észre a pincelejárat feletti feliratot: – Borozó! Ide bemegy, döntött. Több lépcsőn kellett lemenni. Mikor belépett a helyiségbe nem is néztek feléje. Észre sem vették. Odalépett a pulthoz és kért egy fehér fröccsöt. Kifizette, elvette a poharat és falnál lévő asztalra tette. Ivott belőle. A bor olyan volt, mint az otthoni parki borozóban, semmiben sem különbözött. Azt várta volna, hogy talán százhúsz kilométerrel arrébb, más lesz az íze. Valami mást várt. Csalódást érzett. Már a bor sem az igazi. Már semmi sem az. Rossz hangulata támadt. Megitta a fröccsöt, kért még egyet. Ezt az utóbbit csak úgy bánatában itta meg. Körülnézett. A pince füstös volt, koszos, valami áporodott szag lengte be a helyiséget. Most vette csak észre, hogy egy nagy utazásra vágyott, Mokrány úr utazására. Talán jól is indult, de aztán szertefoszlott minden. Most itt van egy pesti pince fogságában, eszébe jutott az ezerszer megunt kertje, annak kellemes, nyugtató levegője, a csendje. Haragudott magára, hogy hetvenhárom éves fejjel egy gyerekes elképzelést kergetett.
Felcaplatott a meredek lépcsőn, szerencsére hamar megtalálta a troli megállóját és visszament a Keleti pályaudvarra. Felült a legközelebbi vonatra és arra vágyott, tiszta szívvel, hogy legyen már vége ennek az utazásnak és holnaptól kezdve, amíg csak lehet, ne változzon semmi, mert ezt a meguntnak vélt életét, ő Mokrány Pál, szereti.
Hozzászólások