A tenyérnyi fenyves • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

A tenyérnyi fenyves

 

Talán havazni fog karácsonykor, gondolta magában Kovács tanár úr, mikor kisétált a fenyőfái közé.

Ő volt az egyetlen a környéken, aki egy valóságos fenyvessel dicsekedhetett. Arra már ő sem emlékszik, hogy mikor kezdett fenyőfákat ültetni a kertjébe, de annyi bizonyos, hogy néhány fenyő egyidős az öreg házzal.

Karácsony fele persze fogy az állomány, sorra jönnek a volt tanítványok és néhány szomszéd, hogy pár száz forint ellenében nála válasszák ki a karácsonyfájukat. Ő csak egy feltételt szab mindig: a kivágott fákért cserébe fenyőcsemetéket kér, amiket elültethet tavasszal, hogy ez a tenyérnyi fenyves sose tűnjön el.

Sétált a fenyői közt, az alkonyi fényben. Aznap többen is jöttek hozzá: Gábor családostul volt itt. Fertelmesen rossz kölyök volt a gimiben. Beszélni tudott, csak írni nem. Úgy kellett átrugdosni az érettségin. Ma már saját asztalos cége van. Mint minden évben, most is hozta a családját: a két ikerkislányt, a fiát és a feleségét. Jártak fától fáig, idén nagyobbat akartak, mint a tavalyi. Vidám nevetésüktől visszhangzott az örökzöld dzsungel.

A kiválasztott fát a földlabdával együtt rakták fel a kocsi tetejére. Tavasszal lehet, hogy visszahozzák, mondták, de az is lehet, hogy inkább kiültetik a kertjükbe, ha addig el tudnak költözni a lakótelepről.

Jött Andi is a német férjétől született lányával. Hol németül, hol magyarul vitáztak, melyik fa is kéne nekik. Mind olyan nagy, talán, ha lenne egy kisebb. Végül a kert végében ők is találtak kedvükre valót.

Sétált az alkonyi fényben, megnézte a frissen kiásott fák gödreit: ismét kevesebb fenyő maradt a kertben. Minden decemberben így van ez, és neki már volt ideje megszokni ezt a halvány, szomorkás érzést.

A volt tanítványok – néha új autókkal, új gyerekkel, van, mikor új párral érkeznek – de újra és újra visszatérnek. A felnőtt családfők, mosolygós családanyák gyerekzsivajjal töltik meg a kertet. Fát választanak és beszélgetnek az egykori tanárukkal: hogy telik a nyugdíj, kérdik tőle, hogy szolgál az egészsége, hogy van Mariska néni, jár-e még túrázni a Mecsekre. Néha előkerülnek emlékek is: az érettségi vicces jelenetei, a táborok, a kirándulások poénjai, nagy-nagy, életre szóló beszélgetések emlékei. Hálásak mindenért.

Csak egyetlen téma nem kerül elő: az unokák kérdése, illetve az a korán elment fiú, az egyetlen, emléke. Arról a negyven évvel ezelőtti tragikus balesetről nem beszélnek sose. Ezt a témát mindenki kerüli: választanak egy fát, megköszönik, aztán elmennek, hogy a következő tavasszal egy-egy fenyőcsemetével visszatérjenek.

Szép, decemberi alkony volt. Végigsétált a kertjén. Jó lenne egy kis hó, gondolta, és még magának sem merte bevallani, hogy ha havazna, akkor az egész kert, a havas fenyők a Tátrára emlékeztetné őt, ahova egyszer, egy másik világban, síelni mentek a feleségével és a fiával.

Ötöt vittek el ma, újságolta később a házban, itt volt Bélus a fiával. Ja, és Orsi is kijött. Neki még az anyját tanítottam.

Látod, mosolygott a felesége, nemcsak a fenyőknek van utánpótlása. Sokáig hallgattak. Aztán – mint minden évben – most is elhangzott az a kérdés:

Kitesszük Janicska fotóját az ünnepi asztalra?

A fejét rázta, és – negyven év után először – azt mondta, nem kell. Már nem kell.

Ekkor szállingózni kezdett a hó, a mindent fehérre varázsoló, minden sebet begyógyító, minden kiásott fenyő helyét befedő hó.

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS