csak kimentél az utcára
tudtad, hogy észrevesznek
felöltöztél szépen
felkerested barátodat
személyesen
az úton volt időd egyre-másra
megfontolásra
alakultak benned
fontosabbak voltak a dolgok
nem volt telefon a házban
a fürdőkádat is mi építettük a fürdőszobába
az utcán még átment időnként
a kedves
nem szorongatott kagylót markában
minden ember
észrevettük az érdekes kavicsokat a földön
nem mentünk egymásnak
mikor szembejött velünk a másik
a sarkon
hatalmasak voltak a vágyaink is néha
sokan jártunk az utcán, nem siettünk
még ha sietős is volt a dolgunk
megláttuk egymás arcán
ha baj volt
emlékszem
akkor még nyáron nyár volt
s ha esett vagy fújt
az ember akkor sem félt az utcától
reggel kezdődött a munka
délutánig tartott
szombaton mind örültünk, hogy szabadnap volt
akkoriban – és nemrég volt, csak a tegnap
nem lázadtak, nem pusztultak a fák
igába természetesen hajoltak
értünk nőttek olykor mégis
az égig
s az álmainkat mutogatták odafel
örökkétig
nem lakta az eget még semmilyen démon
a horizont tág volt
a felhőkön sem ültek angyalok
a háborúk elkerültek
nem toporogtak sarkunkban
apáink-anyáink vállán maradtak hátra
járatlan utakat elénk taszigálva
felfedezhettük az egész világot újból
s mi tele-, s kiraktuk a csillagrendszert
kacatból
ne legyen olyan üres a szemhatárunk
annyira kifosztottuk szegény magunk!
amennyi kockát raktunk egymásra
annyival emelkedett az a hegy hiába
nekiütközött az égboltnak, és akkor vettük észre
az égnek – még annak is egyszer vége
a mennyezetébe nem tudtunk lyukat vágni
lélegzetvételre
és fuldoklásba kezdtünk
bottal üthettük nyomát
elszállt
mi tán sosem volt, az ártatlanság
kitaláltuk az Istent és ráfogtuk
ő rontotta el a dolgot
mikor, mint kinőtt rongyot
bennünket elhagyott
és felmondtuk az alá sem írt szerződésünket
kimondtuk, nem vagyunk már szövetségesek
nem játszunk többé kisistent
átvesszük a hatalmat, leszünk az ég
minket nézzenek, ne az üres ég színét
alakzat leszünk, minden, ami kell
a holnapot is kitaláljuk, hadd legyen
nem zárkózunk be, felrepülünk az űrszélekre
onnan lógatjuk lábunk, a földre lenézve
de kusza és kába lett minden érvünk
s az úton visszafele sem leltük
elveszett lelkünk
már a békét sem akartuk, minek
inkább körforgásba kezdtünk, mint akik megkergültek
azt reméltük, az óriáskerék küllői közül
mint szikra kipattan jövendőnk, a padon mellénk ül –
megtörtént, nem, ki tudja?
talán a holnap, az az elvesztegetett
időtlen, sohanemlátott, megfoghatatlan
amiből visszanézve
-úgyhogy benne sem vagyunk-
mint egy fényképet, mégis meglátjuk arcunk
amit már soha nem lesz fal
hova kiakasszunk
Hozzászólások