Pár napig nem foglalkoztam a szökéssel, de aztán megint csak belém bújt a kisördög. Egy ku­darc nem kudarc. Majd ha tizedszer is felsülök, még mindig ráérek beadni a derekam. Második tervemhez nem kellett sem kimenő, sem erdő, csak fogtam két cetlit, és ráírtam a következő szöveget:

Nevem Antal Krisztián. Könyörögve kérek bárkit, aki megtalálja ezt a cédulát, értesítse apámat, Antal Boldizsárt (Tóváros 1), hogy szabadítson ki a Szent Mihály-i kolostorból, ahol hónapok óta tartanak akaratom ellenére bezárva. Antal Krisztián.

A cetliket rákötöttem két kavicsra, és áthajítottam őket a kőfalon. Egyszerű trükk, nem, csak sikerüljön is, és még ma találják meg mindkettőt – fordultam vissza elégedetten, és újfent kibe botlottam? Elmaradhatatlan árnyékomba, Ferenc tesztvérbe. A kiskésit, már megint nem voltam elég óvatos! Pedig tudhattam volna, hogy minden léptemet figyeli. Nőtt a közelben egy fügefa, odatipegtem, és leültem a tövébe, mellém a testőröm. Hallgattunk.

– Most beárulsz? – csillant meg egy könnycsepp a szememben.

– Igen, referálok az esetről.

– Pál mesternek?

– Benedek apátnak.

– Ez még cifrább. Mondd, testvér, minek tartasz te engem!

– Aminek az apát úr?

– És ő minek tart?

– Egy megtévedt, veszélyes nézeteket valló mutánsnak.

Szóval így állunk. Nem elég, hogy veszélyes vagyok, ráadásul mutáns is. Na, nem azért, szólítottak már így jó páran, de ezek közt egy sem volt szerzetes.

– Biztos vagy benne?

– Nem mindegy? Szerinte az vagy, és én…

– Ugyanazt darálod, mert egy szerzetes sohasem állíthat mást, mint a főnöke. Megértem, de most négyszemközt, tanúk nélkül kérdezlek: tényleg ilyen veszélyes mutánsnak nézed a testvéred?

– Mit írtál arra a papírra?

– Kíváncsi vagy rá? Elárulhatom, de csak, ha te is bevallod, miért ültél mellém, ha úgyis be akarsz árulni?

– Azt… azt nem tudom. Csak úgy leültem.

– Azt írtam a cetlire, értesítsék apámat, hogy szabadítson ki innen.

– Szabadítson ki? – csodálkozott a szerzetes. – Hát bezártak?

Elmeséltem neki, ki vagyok, mit akarnak tőlem stb., végül megkérdeztem, még mindig le akar buktatni. Úgy meredt rám, mintha most látna először.

– Benedicat te Deus[1]! – kecmergett talpra, és szó nélkül otthagyott.

– Ferenc testvér! – kiáltottam utána. – Nem válaszoltál a kérdésre.

Egy pillanatra megtorpant, picit gondolkozott, majd meggyorsította lépteit, és besompolygott a templomba.

Bevégeztetett. Még ma vagy holnap magához hívat a házfőnök, és… Máglyára küldenek, mint Jeanne d’Arcot, Szervét Mihályt, Giordano Brunót? Aligha, hiszen az Édenben senkit sem szabad, de nem is lehet megölni, éheztetni, kínozni. Akkor hát mért félek, merthogy féltem, ez az igazság. No, majd kiderül.

Tévedtem: nem derült ki. Sem aznap, sem másnap. Istenem, csak nem könyörült meg rajtam a kis fráter! Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában… – motyogtam magamban.

De hát ami késik, nem múlik. Ha a második nap nem is történt semmi sem, a harmadikon mégiscsak behívattak az apáthoz. A tanácsteremben három ember üldögélt egy asztalnál: Benedek apát, Pál páter, Ferenc fráter. És még valaki, csak ő az egyébként üres terem utolsó sorában.

– Te írtad ezt a levelet? – lobogtatta meg Benedek atya az ominózus cédulát.

– És ha igen, hazudtam? Én csak és csakis a színtiszta igazat közöltem, amit, ugye, mindig ki kell mondani – néztem az atya mellett feszengő Ferenc fráter szemébe, de nem láttam benne sem kárörömet, sem megbánást.

– Kompromittáltad a kolostort.

– Lehet, de ki kezdte? Ha nem tartottatok volna vissza erőszakkal a klastromban, sosem fajult volna a dolog idáig.

– Erről nem nyitok vitát. Már tudattuk veled, miért és kinek az utasítására próbálunk visszaterelni az akolba. De ha nem megy, nem megy, mi nem erőltetjük, ezért úgy határoztunk, hogy a további konfliktusok megelőzése érdekében határozatlan időre felmentünk minden novíciusi kötelezettséged alól. Többé nem kell szemináriumra, sőt, misére sem járnod. Amúgy szabadon járhatsz-kelhetsz valamelyik testvér kíséretében. De csak házon belül. Világos?

– Eppur si muove[2]. Teljesen. Csak hát a szabad akarat, az nem számít, az emberi döntés lehetősége, mellyel Isten ajándékozott meg bennünket? Márpedig amit Ő adott, azt ember el nem veheti, és én azt akarom, hadd határozzam már el én, melyik akolhoz tartozzak. Föltéve, hogy tervezek egyáltalán ilyesmit. Olyan nagy bűn ez, vagy van valamilyen más bűnöm is, ami miatt vezekelnem kellene? Pál atya, Ferenc testvér, ti elég jól ismertek, nektek mi a véleményetek minderről?

A novíciusmesternek semmilyen sem volt, hallgatott. Nem úgy Ferenc fráter, aki legnagyobb meglepetésemre védelmébe vett néhány mondat erejéig. Nem hittem a fülemnek. Lehet, hogy nem is ő, hanem valamelyik Szent Mihály-i polgár fújt be az apátnak? Nincs kizárva, csupán azt bántam, amiért nem dobtam át több cetlit a kőfalon, mert akkor egy, legalább egy biztosan célba talált volna.

– Köszönöm az elismerést, bizalmat – hajoltam meg a fráter előtt hálásan. – Ezek után engedtessék meg nekem, hogy benyújtsam fellebbezésemet a Legfelsőbb Pasztorális Tanácshoz.

Döbbent csend.

– Kérdezhetek én is valamit? – szólalt meg ekkor az utolsó sorban ülő idegen.

– Parancsolj, főtisztelendő atyám!

A pap odaballagott hozzám, és keresztjét rám emelve kiáltotta:

– Mondd utánam az apostoli hitvallást: hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében…

(Következő rész: jövő vasárnap)

[1] Isten áldjon! (lat.)

[2] És mégis mozog a Föld. (Galileo Galilei)

Megosztás

Tweet