Kilépett az ajtón a külső sötétségbe. Odakint reménytelenül fújt a szél. Fejére húzta sapkáját, megigazította sálját és elindult a buszmegálló felé. Igen, ez a külső sötétség, gondolta, semmi kétség, ez az, ami meg van írva, ahol lészen sírás és fogcsikorgatás. Megérkeztem, gondolta, lám, ide is eljutottam, majd körbenézett, milyen is ez a külső sötétség, de nem látott mást maga körül, csak az unalomig ismert várost, az ázó háztetőket, az emberekkel tömött buszokat, a zebrán szaladó esernyőket, az autólámpák fényében zuhanó esőcseppeket. Egy teljesen átlagos őszi este vette körül. Péntek volt és fél hetet mutattak az órák a külső sötétségben.
Pár lépés után azonban megborzongott, megérezte: ez a város mégis csak más, mint korábban, valahogy furamód megváltozott. Most íztelen rágógumi volt a város. Egy elázott cigarettacsikk volt a város. Piszkos, latyakos hó, elszáradt karácsonyfa volt a város. Kitaposott cipő, eltékozolt vasárnap este volt a város. Hálószobában széttolt ágy, kihűlt kávé, szakadt teszkós szatyor volt a város. Kiürült nézőtér, egy filmvégi stáblista volt a város most. Elfakult újságpapír, félbe maradt ölelés volt a város. Fáskamrákba száműzött bútor, visszhangzó lakás, totális üresség volt a város most.
Egyszerre egyedül találta magát az utcán, csak az ázott falak, csak a beteg neonfények maradtak ott, csak a vézna fák, a járdák repedései, a szél fújta csokis papírok, a kopott buszmenetrendek maradtak ott és az iskola sötét ablakai szemközt, melyekben zöld „exit” feliratokat látott, ahogy a sötét tantermek belső falain világítottak.
Tétován álldogált a külső sötétségben, várta a buszt. Körbevették az ablakok, melyek mintha egyre többen lettek volna, míg végül bármerre is nézett, nem látott mást, csak sötét ablakokat, és a sötét ablakokban világító „exit” táblákat.
Az ajtók azonban már nem voltak sehol.
Péntek volt. Fél hetet mutattak az órák. Reménytelenül esett.
Hozzászólások