Téged ivott már ősatyánk, Noé,
próbálgatva, forralva is jó é?
Mennyekig csapott illatod, ízed,
hát elűzte az özönlő vizet
– hogy a vén bárkáson segítsen –
a jóra fogékony és bölcs Isten.
Azóta védőital vagy az égben
és ugyanúgy a Földön, s minden évben
téged ünneplünk, szemünkben könnyel,
hogy elviseld azt bátran és könnyen.
ha nagyon mohón beléd harapva
belőled semmi meg nem maradna.
Messziről érzem gyömbér illatod,
s amint citrom-gerezded kirakod
a szegfűszeges pohár peremén,
már csak ketten vagyunk: te meg én.
Beléd nézek, s tükröm vagy, hogy csodálj,
legyél gyöngéd rosé vagy muskotály.
Mert megiszlak, meg, minden cseppedet,
de elébb nyelvemmel még csettegek,
ízlelve: édes vagy és fűszeres?
Ahogy én szeretlek, te is úgy szeress,
hogy beteljesüljön, ami még remény,
nagyon hevíts fel borocskám, légy enyém!
Most végre már a torkom van soron,
hát szétnyitom remegő fogsorom,
minden cseppedet óvatosan csalom,
hogy jó helyre folyjék, hagyom, hagyom…
Áradj szét bennem, vigyenek erek,
hogy tudjunk rólad mi is, emberek!
Hozzászólások