Először félrenézünk. Mindketten. De egyre csökkent a távolság, nem tudjuk elkerülni egymást. A szűk járdán lerakja a felmosó vödröt, benne az ablakmosó-lehúzóval, és kissé kelletlenül, kényszeredetten elmosolyodik.
– Szia.
– Szia. Dolgozgatsz?
– Hát. Muszáj. Valamiből meg kell élni. Nagy a család.
– Hát, igen – válaszolok.
– Egyébként?
– Minden a régi. Az iskola továbbra is rohad, omladozik.
– És a beígért százmilliók?
– Á, arra várhatunk. Csak lassan elveszítjük a tanulóinkat. Elviszik a szülők őket.
– És akkor?
– Csináljuk, amíg engedik. És kussolunk.
– Hát, akkor minden jót! És jó munkát!
– Köszi. Tudod, én tanárként sem szégyellem a kétkezi munkát – próbál magyarázkodni.
Egy osztálynyi gyerekkel két tanárnő közeledik, a tanár finoman hátat fordít.
Kezet fogunk. Hűvös szél fúj. Könny szökik szemünkbe.
Hozzászólások