Ülök a kocsiban, nézem a visszafelé haladó tájat: a hátam mögött lassan eltűnik Baden-Württenberg, majd a bajor táj, Regensburg, végül a Wallhalla. Kocsink színültig megpakolva cuccokkal, van ebben valami megmosolyogtatóan kelet-európai: nyugatról nem lehet úgy hazajönni, hogy ne hoznánk valamit. Néha úgy érzem magam ilyenkor, mint az egykori magyarok a kalandozások idején: végigportyázzuk Európát és hozzuk haza a zsákmányt, ami lehet bármi: kincs, arany, eszme, irodalom, Aldis csoki.
Kezemben könyv: Kemény István, Lúdbőr. Esszékötet irodalomról, művészetről, filmről és rólunk. Rólunk, magyarokról. Arról, hogy van egy ország Közép-Európában, aminek történelme semmi más, mint ingázás kelet és nyugat között. Kompország, rév, határvidék. És mégis éltek itt emberek, politikusok, költők, írók, akik hittek abban, hogy lehet e helyen élni, sőt érdemes.
Ülök a kocsiban, lassan eltűnik mögöttünk Passau, a Bécsi-erdő, a Lajta. A magasra tornyosuló bőröndöktől vissza se tudok nézni. Olvasgatom a Lúdbőrt. A címlapon Kemény István és barátai ülnek a Parlament lépcsőjén. A kép a köztársaság kikiáltásakor készült, 1989. október 23-án. Fiatalok és szépreményűek. Mint ahogy az ország is az volt akkor. A Kárpát-medencében gyorsan változnak az idők, módosulnak a széljárások, az inga hol itt leng, hol meg ott, de ahogy szorongatom, lapozgatom Kemény István könyvét, annál jobban érzem: végpontoktól, széljárástól függetlenül – akár ellenszél esetén is – érdemes itt élni. Persze, ameddig lehet…
Én ezt hoztam haza nyugatról.
Hozzászólások