SZIRP
Alig telt el néhány nap, megalakult az SZGP, illetve nem egészen, mert előbb még hivatalosan is nyilvántartásba kellett vétetni.
– Ez az első lépés, második bejutni a parlamentbe stb. Megy ez simán, mint a karikacsapás – dörzsöltem elégedetten a kezemet. – Csupán egyet nem tudok megmagyarázni magamnak: miért csatlakoztál egy ilyen nímandhoz[1], amikor egyedül is tökéletesen boldogulsz?
– Így igaz. Azért egy kis segítség sosem árt. Egységben az erő, vagy ahogy mi mondjuk: In der Einheit liegt Kraft.
Hát ez elég kitérő válasz, de ha titok, titok, tartsa meg magának. Viszont amit nem árult el ébren, elárult álmában. Egyébként ugyanabban a lakókocsiban aludtunk. Persze külön szobában. Éjjelenként elfojtott hangok és sikolyok szüremlettek át hozzám. Egyszer be is nyitottam a fényárban úszó szobába: ő sikoltott, és vitatkozott valakivel álmában.
– Az űrvándor, már megint ez az űrvándor… Ki nem állom ezt a mutáns figurát… Mi, hogy nem boldogulok nélküle?… Értem, és engedelmeskedem, azért, ha lehetne, mégiscsak nélküle dolgoznék – hadarta.
Vajon kivel diskurálhatott a partnerem, és ki az a rejtélyes űrmigráns, mert ha én lennék…? A legnagyobb hülye, ha ilyen marhaságon törném a fejemet – osontam vissza az ágyamba. De már teljesen kiment az álom a szememből. Erre elővettem a digitális lexikont, és utánanéztem Hitlernek. A Messiás-komplexusnál felkiáltottam: ez az, itt van a kutya elásva! A Vezér az l. világháborútól kezdve haláláig víziókkal küszködött. Az volt a bogara, hogy ő a Messiás, akinek az a küldetése, hogy kiirtsa a gonoszt megtestesítő nem árja népeket, például zsidókat, és megalapítsa az első árja világállamot. Képzelem, mekkorát csalódott, amikor kudarcot vallott őkelme. Ennek ellenére, úgy tűnik, a feltámadás után sem adta fel. Ehhez a feladathoz kapott segítségül egy űrvándort, aki nélkül, Isten tudja, mi okból, semmiképp sem győzhet – állt bennem össze a kép apránként. – Tehát magával az Úristennel társalog, az űrmigráns pedig egyszerűen én vagyok. Így persze világos, miért csatlakozott egy ilyen nímandhoz.
– Hogy aludtál? – kérdeztem másnap közömbös hangon Hitlertől. – Mondd, kérlek, szoktál néha álmodni?
– Én soha. Te?
– Megesik. Leggyakoribb visszatérő álmom, hogy meg akarom menteni a világot – dobtam be a témát merészen.
– Igen? Tudod, hogy hiányoznak a kutyáim? Vajon széttépnék a barátaid, ha idehoznám őket?
Fifikás fickó: más irányba akarja terelni a beszédet.
– Neked mi a véleményed Jézusról?
– Ugyanaz, mint mindenki másnak az Édenben: ott ül a mennyekben mindenható Atyánk jobbján, és igazgatja istenségeink ügyes-bajos dolgait.
– És az álmomról? – taktikáztam tovább ravaszul.
– Abszurdum! Miért mentsük meg a világot, amikor már megmentették?
– Ebben van némi igazság, ám akkor miben fáradozunk mi, kedves alel… bocs, elnök úr?
– Mi csak betömünk egy-két lyukat, repedést, amit a Megváltó elfelejtett betömni – válaszolta szerényen. – Végül is nem nagy ügy, de egyszer valakinek ezt is meg kell tennie.
Többet nem bírtam kihúzni belőle, de nekem ez is elég volt. Éreztem, láttam, hogy nem egészen őszinte, úgyhogy nem árt, ha szemmel tartom tisztelt elnöktársamat.
A Szabad Gondolkodók száma fokozatosan gyarapodott, és egyre többen követtek bennünket. Valahogy úgy, mint Spartacust időszámítás előtt 73-ban, a 3. rabszolgaháború idején.
– Xanaxba! Xanaxba! – kiáltották szilajul.
Így hívták az É–2 fővárosát, ide akart a tömeg eljutni.
– Vagy betörni – aggodalmaskodtam. – Nem tetszik nekem a hangjuk, agresszivitásuk. Szerintem sürgősen fel kell oszlatni ezt a hadseregnyi tömeget.
– Ej, ne fesd falra az ördögöt! Szelíd, istenfélő polgárok ezek mindnyájan, ugyanakkor kitűnő védelmet nyújtanak, úgyhogy akár szélnek is eresztheted a szörnyeid.
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Senkivel. (ném.)
Hozzászólások