IV. 15.
Simándi Ágnes jön hozzám látogatóba, örülök, hogy Felsőkövesdre, hiszen itt sokkal nagyobb a lakás, sokkal tágasabb a tér mint a pesti panelházban, kerekes székével sokkal jobban tud közlekedni. Ágnes a baranyai tájtól teljesen el van ragadtatva, szabadnak érzi magát. Valaki van még nálunk, valószínűleg barátnőm segítője, nem látom az arcát. A beszélgetéseknél csak ketten vagyunk, jókat beszélgetünk, nevetünk, sőt terveket szövögetünk, dédelgetünk, hogy még miről kellene írnunk az egyre szűkülő időintervallumban, mert nemsokára be kell mindkettőnknek a kórházba feküdnünk különféle vizsgálatokra. Alig tervezünk, máris megjelennek a mentősök, mosolyogva invitálnak bennünket a mentőautóba, előbb még egy kávéval megkínálom őket, aztán meglocsolom a virágokat és máris mehetünk. Elbúcsúzunk sebtében, mert egy darabig nem látjuk egymást, mert más-más kórházba kerülünk, de Ágnes azt mondja, hogy lábadozni ide, ebbe a végtelen szabadságba visszajön hozzám.
Egyedül térek haza, szomszédaim látogatnak, kíséretükben nézem végig a lakást két hét távollét után. A nagyszobában az ablak melletti ládácskában hatalmasra nőtt az eperfácska, tele érett piros óriás gyümölcsével, no gondolom, meg fog lepődni barátnőm a különös fácska láttán. Ágnes előkerül, az ismeretlen tolja be kerekes székén a szobába. Örülök a viszontlátásnak, mondom neki, hogy gyorsan főzök valamilyen spagettit. Ágnes láthatólag jól érzi magát, láthatólag az óriás érett eprek elkápráztatják teljesen – mondom ebéd után szedünk epret és porcukorral meg tejszínhabbal tálalom, az jó lesz, mert már nagyon régen ettem ilyen finomságot. Aztán eltűnik az eperfa mögött. Néhány perc múlva rejtélyes hangon kiszól a nagyszobából. – Nézz ide egy kicsit! – Ágnes kerekes székét elhagyva áll az ajtóban mosolyogva, öröm és csodálkozás övezi ezeket a pillanatokat, boldog vagyok, hát még amikor elindul felém bizonytalan járással és azt hajtogatja, ugye nem bánod, ha nem megyek vissza Kanadába és nálad maradok…
IV. 17.
Nem tudom az ember nevét, de együtt járunk fényterápiára a klinikára. Mindig mellém telepedik le a fehér fémszerkezetű padra ez még nem zavar, ám ezen himbálódzik, az órákig nyúló várakozások során, ilyenkor berezonál a három személyre szabott pad, s mi, a mellette ülők akaratlan mozgásra kényszerülünk, így még rejtvényt sem tudok fejteni. Már többször is igencsak marcona képet vágtam s ráncoltam szemöldököm az ideges idegenre, aki ilyenkor néhány percig nyugton maradt. Most csupán ketten várakozunk, ám mintha sötét búvárruhában üldögélne az emberem, csupán a búvárszemüveg hiányzik a szeméről. Látja csodálkozásom, ekkor szólal meg közös várakozásunk közben először – ugye milyen jól nézünk ki ebben a szerkóban? – megtapogatom magam, tényleg rajtam is ilyen öltözék van, soványabbnak tűnik a szoros gumiruhában, mondja az idegen, majd előveszi okostelefonját és több fényképet készít rólam.
***
Két öröm ér egyetlen napon. Támogatást kapok a készülő könyvemre, levélben megköszönöm a mecénásnak, még időben feladom a köszönőlevelet.
Érdekes házat vásárolok, a nappalin át juthatunk a ház másik felébe. Amerre haladunk a barátnőmmel, kényelmes régi bútorok, szőnyegek fogadnak bennünket, örömömet fokozza, hogy a ház végében a világ legmodernebb, gépesített konyhája tárul elénk, itt aztán gyerekjáték és öröm lehet a sütés-főzés.
Látszik arcomon az elégedettség, társamon szomorúságot látok és nem találok szavakat a vigasztalásra.
V. 9.
Zarándokok között menetelek egy ismeretlen vidéken. Erőt ad a hosszúnak tűnő úthoz, hogy a „nagy plátói” is itt vonszolódik a tömegben. Találkozik tekintetünk, a csodálkozás mellett az öröm halvány jelét is felfedezni vélem a koszos, szőrös arcból villanó szemekben. Az órák óta tartó szakadatlan gyaloglás után leülünk egy út menti óriás fa alá pihenni. Akadnak, akik leheverednek nagy fáradságukban, átaludni déli órák rettentő forróságát. Az egyik koszos arcú ismerős szemű férfi rám néz, és egyre azt hajtogatja, hogy elfelejtettem születésnapján megköszönteni, bizony nem, tagadom, válaszolok nagyon határozottan és büszkén, maga is megfeledkezett az én születésem napjáról, pedig én is a bika jegyében születtem. Nincs ereje tovább beszélni, odajön mellém, hívja a plátóit és a fal alatt háromszöget alkotva egymás hátának támaszkodva valami különös biztonságérzettel ülve alszunk…
Hozzászólások