Pécsi Jonatán autistákkal dolgozott, ő maga is autisztikus volt. Egy rakás fura dolog bizonyította ezt. Például mindig háromszor nyomta meg a jelzőkészüléket a buszon, mert így mindig kinyitották neki az ajtót, még sose fordult elő vele az a kínos eset, hogy a buszmegállóban a sofőr nem vette észre, hogy jelzett. Azt még sosem próbálta ki, mi lenne, ha csak kétszer nyomná meg a jelzőt vagy – leírni is szörnyű – egyszer. Nem mert kockáztatni, mert annál rémesebb helyzetet nem is nagyon tudott elképzelni, minthogy nem tud egy adott megállóban leszállni. Ilyen esetben hangosan kell kiáltani a vezetőnek, hogy ő jelzett, mindezt a többi utas füle hallatára és – Jonatán így hitte – kajánságára. Pécsi Jonatán nem szeretett hangosan beszélni nyilvános helyen. Hivatalos személyekkel: rendőrökkel, sofőrökkel, postásokkal, házmesterekkel kiváltképp nem.
Pécsi Jonatán a gyepét is úgy nyírta, mint senki más. Három évvel ezelőtt ugyanis felfedezte, hogy a hosszúkás udvara igen emlékezteti őt Manhattanre. Az udvarának határozottan New York-alakja volt. Innentől kezdve – hogy ne legyen annyira unalmas és gyűlölt ez a tevékenység – mindig azonos módon nyírta le a füvet.
Először is a kapunál lenyírt egy kis négyzet alakú területet, amit nemes egyszerűséggel Washington Square-nek nevezett el. Innen indulva vágott egy hosszú egyenes sávot az udvaron keresztül, ami nagyjából kétfelé osztotta a gyepet hosszanti irányban. Ez volt az 5. sugárút. Ha ez megvolt, még belenyírta a Broadway vígan kanyargó vonalát is a gyepbe, gondosan ügyelve arra, hogy a Times Square a kerti kútnál legyen. Ez a pont aztán kiadta a 42. utca vonalát is, ami a hintától indult a szomszéd kerítéséig. Ezután következtek a rakpart útjai, melyekkel körbenyírta az udvart. Ha mindezzel végzett, újra visszaállt a Washington Square-re, és elindult a fűnyíróval északi irányba, az 5. sugárúttól jobbra, vagyis végig az East Side-on. Végignyírta Manhattan keleti részét ENSZ-székházastul (a hintánál), Chrysler Buildingestül. A Kelet-Harlembe persze nem ment be, már csak azért sem, mert az udvarának azon a helyén a gyerekek homokozója állt.
Az udvar végén átment a West Side-ra, úgy haladt lefelé az udvaron. Lenyírta a Times Square és a Madison Square Garden környékét, a Village-nél a Jóbarátok című filmsorozat zenéjét szokta dúdolgatni. Így tért vissza a Washington Square-re.
Mindig így nyírta füvet: volt benne rendszer és nem unatkozott munka közben annyira.
Egy alkalommal éppen az 5. sugárutat nyírta, amikor hirtelen megtorpant. (Hozzávetőlegesen a 32. utcánál, az Empire State Building környékén, pár lépésre a hintától.) Eszébe jutott ugyanis, hogy az 5. sugárút lefelé egyirányú, de ő most felfelé halad rajta, a kaputól a hátsó kerítésig, pedig pont fordítva kellene csinálnia. Ezzel egyszeriben darabjaira hullott a fűnyírási koncepciója. Pécsi Jonatán nem tudta mi tévő legyen. A 42. utca mindkét irányban járható, azon keresztül átmehetne egy másik sugárútra, de az még tízutcányira volt tőle.
Pécsi Jonatán csak állt bénultan a fűnyíróval kezében, Manhattan közepén. Megrekedt a négyzetrácsos utcarendszer útvesztőjében a virágágyás és az East River között, a homokozó és a hinta között, a Central Park és a Washington Square között, az álmai és a valóság között. Közben – mint valami nagyváros – egykedvűen zúgott kezében az elektromos fűnyíró.
Hozzászólások