Vonatmagányban száll a sínen éltem.
Robogva, futva dől a táj a számba,
ütemre kattog minden perce bennem,
bezárva tart jegyellenőr-magányba.
Az út biztos, hisz elkerülhetetlen;
acélos fényű létrafok jelenti
irányát útjaimnak oly merészen,
hogy így értelme sincsen mást keresni.
Tűröm sorsom szelíden, józanésszel.
Csak néha van, hogy ülnöm már nehézkes.
Utaztam én vonattal már elégszer.
Üres még állomásom minden reggel,
s ha már az én kínom lelkemnek rémes,
a láthatárt kísérem el szememmel.
Hozzászólások