Max, a kutyánk szereti Akirát,
búcsúzkodtak kint a teraszon.
– Kisgazdám, csak siess haza, kérlek,
hiányozni fogsz nekünk nagyon.
Május van, mikor most útra keltek,
november lesz, mire haza érsz.
Közel már a két éves korodhoz,
sokkal többet s két nyelven beszélsz.
– Ne búsulj, Max, jövök én még vissza,
csak a világ végére megyek.
Megnézem, hogy mi újság Japánban
s köszöntöm a nagyszüleimet.
Megnézem a kinti nagy kutyákat,
bámulom a fákat, bokrokat.
Hiányozni fogsz te is, barátom,
ezért gondolok rád oly sokat.
Akira már többször járt Japánban,
Toyamában időzött sokat.
Egy szőke srác a messzi Budapestről
meghódította ott a lányokat.
Igaz, hogy még vigyáz rá papája,
igaz, hogy a mama eteti,
másfél éves, így a liberóját
a szemére senki sem veti.
Toyotáját délcegen megüli,
arcán ragyog autós öntudat.
De a szülők Hondáján repülni,
az még csak a mesés kábulat.
És ha éppen nem hagyják vezetni,
úgy zokog, hogy majdnem megszakad.
Kétrét görnyed s bánatát elsírja…
Magyar bánat – japán ég alatt.
– Marci felrak szekrény tetejére,
egy-kettőre levetem magam.
De ő elkap félúton, s remélem,
a játékkal így minden rendben van.
Edinával most indulnak vissza,
nemsokára mi is elmegyünk,
s hogy ne maradjon ilyen űr utánam,
kellene egy kistestvér nekünk.
Érdekelt, hogy milyen itt az élet.
Mamám csinált sok szép tárlatot.
Szerencse, hogy ordítani bírok,
így talán még enni is kapok.
Most már lassan haza készülődöm,
otthon várnak rám a nagyszülők.
Érdekes, hogy mindenütt hiányzom,
itt is várnak, ott is várnak ők.
Pécs, 1995. augusztus 31.
(Akira kisunokám hazatérése előtt 90 nappal)
Hozzászólások