Fenti címmel jelent meg nemrégiben Motesiky Árpád szerkesztésében, a komáromi KT Könyv- és Lapkiadó kiadásában a régi korok vadászírásait tartalmazó kötet. A szerkesztő a Beköszöntőben többek között ezt írja: „… ha kézbe vesszük a Felvidéki vadászok életrajzi lexikonát (KT Könyv- és Lapkiadó, Komárom, 2001) és belelapozunk, láthatjuk, hogy a régi felvidéki vadászirodalom mennyire gazdag. Ám hozzájutni a hajdani, daliás vadászatok írásaihoz, krónikájához annál nehezebb. Újrakiadásuk egyre ritkább, és ha történik is, azt a vadászirodalmat „gyűjtő” olvasók azonnyomban szétkapkodják.
Nono, nem tekintem én azt bűnnek – mármint az őszinte és korrekt olvasói érdeklődést –, csupán azt szerettem volna vele nyomatékkal hangsúlyozni, hogy a régi vadászírások kiadása indokolt. Indokolt annak okán is, hogy mi, mai nimródok – sokszor saját hibáinkon kívül – elfelejtettük, hogy mit kaptunk a múlttól a vadászati kultúra terén. Pedig bőven akadnak példás hagyományok a vadászatban, vadnevelésben, természetvédelemben, amelyek ápolása, terjesztése és továbbvitele, átadása az utánunk következő vadásznemzedéknek kötelességünk…”
E gondolatok jegyében született a kötet, melynek első fejezetében Bolyky Miklós három írása a kuruc idők vadászatait idézi fel, a második fejezet – Vadászörömök címmel – több mint egy tucat vadászíró írását és életrajzát tartalmazza. A Vadászportrék című harmadik fejezet néhány vadász munkásságával foglalkozik, bővebben az életrajzi adatoknál. A felvidéki vadaskertekről szól a következő fejezet, majd az égi jelekkel, az álomfejtéssel, régi és új vadászreceptekkel zárul a kötet. Az utóbbi fejezeteket Motesiky Árpád írta. A zárófejezetből adunk közre most két írást:
Királyi ebéd
Bármennyire divatosak is manapság a sertéssültek, a disznótoros vacsorák és a disznóhúsból készült finom füstölt falatok, eleink nem kedvelték igazán, és talán vallási okokból sem ették a sertéshúst. Az ősmagyarok bizony kelet felől vándoroltak a népek tengerében, és vallásukat, szokásaikat, beleértve az étkezési hagyományokat is, nagyon sokáig megtartották. Különösen a disznóhús fogyasztásának tilalma tartotta magát, pedig, ugye, milyen magyaros ételnek hisszük manapság!
Az igazság az, hogy új szomszédainktól, a szláv népektől tanultak meg őseink enni, és apránként rákaptak a füstölt, sózott sertéshúsok fogyasztására. Kézenfekvő, hogy a hurka, a sonka, a kolbász és a szalonna szavunkat a szomszédos szlávoktól kölcsönöztük, s annyira meghonosodtak nyelvünkben, hogy manapság már senki sem gondol eredetükre… Ámde lássuk a királyi ebéd történetét!
Nos, történt egyszer – de valóban megtörtént –, hogy Zápolya, azaz Szapolyai János magyar király, meghívta udvarába a nyakas magyar érseket, az esztergomi egyházfőt, Várday Pált. Zápolya sok-sok rigolyáját feljegyezték a krónikások, erényei közé tartozott azonban az a tény, hogy nagyon jó és kitartó vadász volt, szerette a vadat, szeretett vadászni, és tisztelte a természetet. Most azonban ott tartunk, hogy az érsek megérkezett a királyi udvarba, ahol már nagy pompával készültek az ebédhez. A krónikások feljegyezték, hogy a király rendelkezésének értelmében csak disznóhúsból készült ételeket szabadott felszolgálni. Az első fogás sertéssült volt vöröskáposztával, második fogásnak disznópecsenyét hoztak fűszeres mártással, harmadszorra malachús feketebors-lében került az asztalra, és végül fokhagymás kocsonyával fejezték be az ebédet. Evés közben János király – nagyon nagyétkű ember volt, ami látszott is termetén, jó étvággyal és sokat fogyasztott a finom falatokból – vaskos, finoman szólva póri tréfáival szórakoztatta, vagy inkább ugratta az érseket, és kedvesen, szívélyesen kínálgatta a pompás étkekkel. Várday érsek azonban semmihez sem nyúlt, nem fogyasztott a disznóságokból, éhen ült az asztalnál. Amikor a király már megunta a tréfálkozást, és látta, hogy a nyakas, konok ember eleget szenvedett, így szólt hozzá:
– Érsek uram, olyan természeted van, mint a töröknek, hogy nem szereted és nem eszed a disznóhúst – és kappanhangján elégedetten kacarászott.
Erre a megalázásra az érsek keményen visszavágott:
– Igen! Felségeden viszont meglátszik, hogy más vér csörgedezik ereiben, mert nem szeret egyebet csak a disznóhúst, a szalonnát meg bicskával, kézzel eszi, fogyasztja és falja. ha már ebédre hívott, legalább egy tál vadhúst vagy baromfit rendelhetett volna az asztalra!
Mióta eszünk asztalnál?
Első pillanatra azt hinné az ember, hogy asztal nélkül szinte nem is lehet enni. Pedig dehogynem! A szabad ég alatt, bográcsban való főzés a gyűjtögető életmód maradványa. Ugyanez az életmód hagyományozta ránk a bográcsban főtt ételek tálalásmódját is. A kint járó emberek a párolgó vasfazekat egyszerűen a puszta földre helyezik, körülülik, s kagylóhéjból meg vesszőből szerkesztett kanalakkal meregetnek belőle. Tehát az étel kezdetben még nem szakadt el a földtől. A borgács, a serpenyős főzés a pásztorélet hagyományaként sokáig tovább élt a parasztházakban. Korábban ezekben sem volt asztal. A bográcsot a földre állították, és zsámolyokkal rakták körül. Aztán ülve, fakanállal szedegettek belőle. Közös bográcsból, többen? Természetesen. Vagy a bográcsból, vagy a subáról. Szokásban volt pásztoraink között az is, hogy a bográcsból a pörkölt húst vagy a köleskását a subára fordították ki. A suba volt tehát az asztal. A fejlődés következő foka az evőszék. Ez tulajdonképpen egy alacsony és lyukas ülőkéjű szék. Ebbe állították a bográcsot, mely így vált el a földtől. Igen ám, de az evőszék még nem asztal!
Hamarosan elérkezett a fejlődés idáig is. Az alacsony evőszék, vagy mint az asztal szó meghonosodása után nevezni kezdték: asztalszék, nemcsak a pásztorok közt, hanem a parasztkonyhában is közönséges volt. Innen mindinkább kiszorította az úri rendből átkerült magasabb asztal, mely idővel már a szobában kap helyet, de tarka, hímzett, szőtt abrosszal letakarva, sokáig inkább csak díszbútor maradt, akárcsak a magasra vetett ágy vagy a festett-faragott szék.
Hozzászólások