Az elmúlt évben az a megtiszteltetés ért, hogy az Új Nemzeti Kiválóság program keretében lehetőségem nyílt az elmúlt közel tíz év kutatási tapasztalatait monográfia formájában összefoglalnom és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Pszichológia Intézet gondozásában kiadnom magyar- és angol nyelven egyaránt. Ez az írás egy kis kedvcsináló azok számára, akiket valamilyen formában valamennyire érdekel az önimádat pszichológiája.
Kissé talán már közhelyszerűen sokat ismételt tézise a generációs orientációjú vizsgálatoknak, hogy az egymást követő életkori csoportok esetében fokozatosan nő a nárcizmus mértéke. Természetes, ha ezt kétkedően fogadjuk (bár ha egy aprócska személyes tapasztalatot megoszthatok az olvasóval, hagyományosan inkább az egyetértés szokott a gyakoribb reakció lenni…), ugyanakkor vannak olyan igen meggyőző vizsgálatok, amiket ezt megerősíteni látszanak. Ezek közül is kiemelkedik Jean M. Twenge és munkatársainak 2008-ban publikált írása. A vizsgálat vezetői azt találták, hogy 1979 és 2006 között az egyik leggyakrabban alkalmazott nárcizmus kérdőívvel gyűjtött közel 17000 adatközlőtől származó információk alapján, az önimádat mértéke közel 30 százalékkal emelkedett meg! (Cinikusan tegyük hozzá: a résztvevők szinte mind az Egyesült Államokból (!) kerültek toborzásra és ráadásul még egyetemisták is voltak (!)) Ezen eredmény is jól demonstrálja azt, hogy a tudomány sokszor képes igazolni az életközeli tapasztalatainkat, nem pedig csupán egy a saját elefántcsonttornyába zárkózott öncélú entitás.
Ha már az időnél tartunk, jogosan merül fel a kérdés: mi a helyzet az időskorral? Változik-e a nárcizmus mértéke az életkor előrehaladtával? Különbözik-e egymástól egy gimnazista, egy középkorú ember és egy aggastyán önimádatának mértéke?
A kutatások tükrében az életkor előrehaladtával egy erőteljes és folytonos csökkenő tendencia figyelhető meg a nárcizmus mindkét típusának tekintetében. Ez a vulnerábilis (vagy „mimóza”) nárcizmus esetén különösen szerencsés. Az ilyen személyiségstruktúrájú személyek hajlamosak a kritikákra érzékenyen reagálni, elfojtani az indulataikat, dühöt és haragot illetve meg nem értettséget és kisebbrendűséget átélni. Ezek az érzések jellemzően a személyiség tapasztalatok hatására történő egyre nagyobb fokú koherenciájának elérése nyomán fokozatosan csökkennek, ami hozzásegíti a személyt a kiegyensúlyozottabb élet eléréséhez. A grandiózus, nagyzoló nárcizmus esetén szintén csökkenő tendencia figyelhető meg, ám ennek megítélése kettős. Egyrészt természetesen szerencsésnek tekinthető, ha a maladpatív, kórosan felnagyított énkép normalizálódik és konszolidáltabbá válnak a társas kapcsolatok, másrészt viszont nem szabad elfeledkeznünk a grandiózus nárcizmussal együtt járó pozitív hatásokról sem. Ilyen lehet a magabiztosság, határozottság, céltudatosság, rendíthetetlenség és még hosszan sorolhatnánk tovább. A nagy kérdés az, hogy vajon ezek a sajátosságok is háttérbe szorulnak-e a nárcizmus szintjével párhuzamosan vagy esetleg megőrzik eredeti formájuk?
Az okok a csökkenés mögött – tudományos tekintetben – nem teljesen tisztázottak. Egyes elképzelések a reális énkép megjelenését hangsúlyozzák, mások a környezet által formált érett személyiség megjelenését, míg megint csak mások az időskori mentális és fizikai hanyatlást vélik meghatározónak. A legvalószínűbb, hogy ezen faktorok mind szerepet játszanak a folyamatban – a mértékük inkábbaz, ami kérdéses.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-17-3-I.-PTE-70 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.
Hozzászólások