Tavaszi vasárnap volt. Szépen sütött a nap, délelőtt tíz óra lehetett. Ezt onnan érzékelhette az ittlévő ember, hogy itt a falu végében, a zártkertek tövében, tisztán hallatszott a misére invitáló haragszó. Tamás a férj, Irén a feleség és Emma néni az anyós ezt az időt arra használta ki, hogy a hétvégi telken a füvet szépen kitisztítsák az őszi lehullott falevelektől. Már nagy kupacokban állt az elázott, a téli hótól foszlásnak indult levelek tömege, amikor valaki az útról, bekiabált a telekre.
– Szép tisztára! Látom, van segítség! – Pistabá, egy falubeli ismerős állt az úton, hátán egy vesszőből font hátikosár. – Megyek a pincébe, elküldött az asszony krumpliért. Kell a vasárnapi ebédhez! – mondta, de nem sietett, csak állt egyhelyben. – Rántott húst készít az asszony! – tette még hozzá.
– Nálunk is az lesz a menü! – kiáltott vissza Irén, a feleség. – A férjem kedvenc kajája! – és gereblyélt tovább.
Pistabá csak állt továbbra is egyhelyben, majd megszólalt:
– Gyere Tamás, kísérj el a pincébe. Megkóstoljuk az idei bort! – invitálta a férjet. Tamás gondolta, ez jó lenne, de mit szól ehhez az asszony, meg az anyós, hogy mindjárt ugrik az első szóra. Így vonakodott, nem szólt egy szót sem.
– Egy pohárral legurítunk és már is jövünk! – folytatta az invitálást Pistabá. Tamás ment is volna, meg nem is. A feleség szólalt meg először, halkan:
– Menj! Ne sértsd meg az öreget! Majd mi anyuval megcsináljuk addig a rántott szeletet, meg a sült krumplit.
Az unszolásra, a feleség biztatására Tamás letette a gereblyét és körbeszaladt a kertben, ki a kiskapuhoz és már is csatlakozott Pistabához. Így már közösen vették útjukat a pincesorhoz.
Nem kellett sokat gyalogolni, a hegy oldalában sorakoztak a pincék. Volt belőle vagy harminc. Egy kékre festett deszkaajtónál állt meg Pistabá. Letette a háti kosarat, előkotorta a lakatkulcsokat és nyitás után kitárta a pince ajtaját.
– Tessék! Gyere! – invitálta Tamást.
Beléptek a pincébe, bejárata lejtett befelé a hegy gyomrába. Bent egy kis szobaszerű tér volt kiképezve, innen nyílott befelé a pince, melynek két oldalán hordók sorakoztak.
– Milyet hozzak? Fehéret, vöröset? – kérdezte Pistabá és kereste a lopót és a poharakat, a közben megnyújtott, pislákoló gyertya fényénél. Hosszan matatott, keresgélt, majd bosszankodott.
– Képzeld, a lopó itt van, de pohár egy sem! Biztosan az asszony hazavitte, hogy elmossa őket. Na, most jól kiszúrt velünk, nem tudunk inni! – összegezte a sorsdöntő megállapítást.
Akik az italra, éppen itt borospincében borra áhítoznak, ilyen módon járjanak pórul, az már botrányos! Tudta ezt Pistabá és Tamás is. Úgy járt az agyuk a megoldáson, mint az elindított stopperóra. Start a keresgélés, cél az ivás! A félhomályban kutatva, Pistabá egy ecetes flakonra talált. Még az őszi savanyúság eltevésekor maradhatott itt.
– Vivát! Itt a megoldás! – kiállott fel az öreg és előkapta zsebkését és kettévágta az ecetes flakont. Az alsó részét, amely így akkora volt, mint egy sörös korsó Tamás kezébe nyomta. A nyakánál szűkülő felsőrészt, pedig a kezében tartotta. Az első hordóból bort szívott, majd kiöblítette a poharaknak kinevezett flakon részeket és töltött.
– Isten! Isten! – emelte ivásra italukat. Még koccintottak is, aztán lassú kortyolással leeresztették torkukon a bort. Elégedetten nyugtázták a kellemes ital által okozott ellágyulást, meg az ötletet, hogy az inni akaró emberen még az ördög sem tud kifogni.
Így iszogattak, beszélgettek, megváltva a világot. Az idő múlásáról meg is feledkeztek, csak akkor eszmélt fel Tamás, amikor a legörgetett bor, átszűrődött veséjén és kikívánkozott szervezetéből.
Döntöttek, most már mennek haza, viszik a krumplit az ebédhez. A döntésbe, csak az volt a tévedés, hogy az óra délután négyet mutatott.
Tamás óvatos léptekkel ment be a házba. Irén a feleség és Emma néni, az anyós szúrós tekintettel fogadták. Szólni sem mert, csak leült az asztalhoz, de nem volt éhes. Látta, hogy a rántott szeletek ott meredeznek a jénai tálban a tűzhely szélén. Nem tudta eldönteni, mit tegyen most.
Hozzászólások