Pontosan két év telt el, hogy nyugdíjba ment Kalocsai Antal földrajztanár. Nem akart ő már tanítani, az a harmincnyolc év a katedrán elég szédülést adott neki. Úgy gondolta, ha betölti a hatvanadik évét, lelép erről a fából ácsolt magaslatról, ott úgy sincs megbecsülés. Meg aztán kínlódjon más, a szülők által elfuserált nevelési elvek szerint iskolába járó nebulókkal. Még fiatalon hitt a nevelési elvekben, de ahogy az idő elmúlt, úgy veszített minden a fényéből.
Úgy gondolta, nyugdíjba megy, otthon elfoglalja magát valami hobbi félével. Szeretett fúrni, faragni, de eddig erre nem futotta szabadidejéből. Bele is vetette magát a munkába, már az első napon. Megjavította a lakás összes zárját, lemázolta az ablakokat, ajtókat. A kertben is szöszmötölt, járdát betonozott, a szőlő lugast alakítgatta. De aztán, ahogy teltek a napok, úgy érezte, kiürül minden körülötte. Nincs akivel beszélgessen, elemezze a napi politikai eseményeket. Csak az asszony sürgött-forgott körülötte. Kettőjük között a beszélgetés szinte fél szavakkal folyt, hisz így is megértették egymást. Vágyott valamire, de hosszú ideig nem tudta mire. Egyik reggel, amint iszogatta a kávéját és az órára pillantott, akkor döbbent rá, neki már nem kell sietnie sehová, nem várják az iskolában. Most érezte először, milyen jó lenne ismét dolgozni, tartozni valahová. Ahol fontos feladatot bíznának rá. Tevékenyen élhetné életét.
Mindjárt meg is állapította, mintha egy munkaalkalmassági orvosi vizsgálaton lenne: – Nincs nekem semmi bajom! Egészséges vagyok! Még emlékezett rá, amikor egyszer elesett a jeges úton és karjával volt táppénzen, hogy az orvos mit írt a papírjára, amikor levették a gipszet: – Keresőképes!
– Igen! Az vagyok! – mondta félhangosan, és hirtelen felvillanyozva érezte magát. Már indult is volna dolgozni, ha tudná, hogy hová kell mennie.
– Munkát kell keresni! – ugrott be először. Aztán hirtelen arra gondolt, hogy ő nem megy vissza az iskolába és nem fog kuncsorogni az igazgatónak, hogy adjon neki pár órát. Ha nem is teljes elfoglaltságot, olyan helyettesítés félét. Töprengett egy darabig.
– Ezt azért mégsem! Tudom, mondták a kollégák, hogy a nyugdíjba menetelem előtt, egy kisebb kitüntetésről volt szó, ő ellenezte. Talán nem is ellenezte, finomabban fogalmazott: – Nem javaslom!
– Ezt neki! – tett a karjával egy kis mozdulatot. – Mást kell kitalálni. Elkezdett a konyhában járkálni, kezében a kávéscsészével. Nem jutott eszébe semmi. Már kezdte feladni a reményt, hogy még valaha, egyszer időre munkába kelljen mennie. A kávézaccot akarta kidobni a főzőből, ehhez egy régi újságot vett ki a szekrény alsó fiókjából, amikor megpillantotta a hirdetési, sárga újságot.
– Ez az, itt kell keresni! – és lázasan lapozta az újságot. Munkát ajánló rovatrész eléggé szűkre szabott volt, bezzeg az eladó lakások hirdetései szinte kifolytak az újságból, még a padlóra is jutott belőle. A munkát ajánlók üzletkötőket, presszókba, panziókba csinos, fiatal lányokat, meg esztergályosokat kerestek.
Már le is mondott a hirtelen jött nagy munkavágyáról, amikor egy vegyes résznél a következőt olvasta: „Autókereskedő nappali portást keres szervizébe. Nyugdíjas is lehet.” Mellékelve egy telefonszám.
– Ez kell nekem! – kiáltott fel hirtelen, de aztán eszébe jutott, ő eddig ilyen munkát nem végzett, meg hogy nézne ki, hogy ő csak egy portás? A portások, emlékezete szerint, álldogálnak az ajtóban, köszöngetnek a ki-be jövőknek, néha megkérdezik hová mennek, kit keresnek. Azért ő mégis csak egy tanárember! Csak nem lesz portás?
– Mi újság tanár úr? – már érezte is a kérdést, ahogy ott fog állni az ajtóban.
El is hessegette a gondolatot, leült újságot olvasni, de mégsem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy ő portás lehessen. Mindjárt számolni is kezdett, a nyugdíj mellé jól jönne egy kis kiegészítés, könnyebb lenne az élet, nem kellene körültekintő számításokat végezni, mire futja, mire nem.
– Alszom még egyet rá! – ezzel összegezte az eddig megállapítottakat és az újságban a sportrovatot kezdte böngészni. Ezen a napon különösebb érdemi munkát nem végzett, de ez a portásság annál a bizonyos autókereskedőnél azért foglalkoztatta.
Éjjel nyugtalanul aludt, többször felriadt. Ez a portásság nem hagyta nyugodni. Döntött, meg fogja próbálni. Reggeli után tárcsázta az újságban közzétett telefonszámot. Egy kellemes női hang szólt bele a kagylóba. Kalocsai Antal kissé akadozva, talán zavartan is, elmondta mit olvasott és szeretne erről többet tudni. A női hang megkérdezte, hány éves. Bemondta az éveinek számát, visszakérdeztek: – Akkor ön már nyugdíjas? – Igen! – válaszolta röviden. – Ez jó! – mondta a női hang. – Nyugdíjas kell nekünk! Be tudna fáradni hozzánk? – kérdezte. Készséggel igent mondott. Időpontot egyeztettek, mondta, megy!
A megbeszélt időben megjelent a megadott címen. Előtte a telefonkönyvben megnézte, mi lehet ez, csak annyit tudott kiolvasni: „Kárász Autó – forgalmazás és szerviz”. Helyi busszal ment, már távolról látta az üvegcsarnok tetején a „Kárász Autó” messze kiáltó betűit. Belépett a csarnokba, mindenfelé szép autók, többféle típusban. A Fordot mindjárt megismerte. A bejárattal szemben félkör alakú pult, mögötte egy barna fiatal lány. Udvariasan kérdezte:
– Tessék, mivel szolgálhatok?
Kalocsai Antalnak újszerű és szokatlan volt ez a helyzet. Ő már nem is emlékezett arra, hogyan kell munkát keresni, mit kell ilyenkor mondani. Amikor elvégezte az egyetemet, az ottani állásajánlatok között megjelölt egy iskolát. Ez volt az első és egyben az egyetlen munkahelye. Nem változtatott sohasem. Azt a harmincnyolc évet abban az iskolában tanította végig.
Az osztálytermek változtak csak, volt olyan időszak, amikor az óráit csak a földszinti termekben tartotta. Az emeleten abban az évben szinte nem is járt. Aztán volt időszak, amikor csak az emeleten voltak az ő osztálytermei. Ez a közel negyven év azt tette lehetővé, hogy az iskola épületének minden zugát ismerte. A dolgok szeptembertől a következő év júniusáig, kisebb zökkenőkkel, rendben folytak. Ha most így visszaemlékezik, talán abban különböztek, hogy egy-egy évfolyam kimagaslóan jó tanulókból állt, de voltak évek, amikor szinte vért izzadva verték a nebulók fejébe földrajz címen az ismereteket. Tehát, állásgondja nem volt sohasem, nem is akarta azt az iskolát másikra cserélni.
Így hatvankét évesen, most itt áll a „Kárász Autó” nagy üvegcsarnokában és állást keres. A fiatal barna lánynak megmondta annak a hölgynek a nevét, akivel telefonon beszélt. Eligazította, merre menjen, és kit keressen. Kalocsai Antal, nyugdíjas földrajz tanár elindult. Úgy érezte, mintha egy folyóba pottyant volna, a sodrás viszi, először lelkében kapálódzott is, mint aki nem akar, vagy nem tud úszni. – Minek ez nekem? Elvagyok én otthon nyugodtan! Nem is kell ez a portásság! De már nem volt visszaút, még elfutni, visszafordulni sem tudott, mert a keresett hölgy ott állt előtte.
Bemutatkozott. Szívélyesen üdvözölték, majd egy emeleti irodába vezették. Leültették egy asztalhoz és eléje tettek egy közel kétszáz kérdésből álló tesztlap félét. Kérték, belátása szerint töltse ki. Maga a kitöltés egyszerűnek tűnt, csak a megfelelő kockába x-et kellett tenni. A kérések többsége az emberi viszonyokban való eligazodásról érdeklődtek. Első nekifutásnak nem is tűnt olyan nehéznek, de mire a végére ért az izzadságcseppek kipattantak a homlokára. Az jutott az eszébe, nehezebb volt, mint annak idején az egyetemi felvételinél a tesztek kitöltése. Itt, most nem volt a tét nagy, hiszen csak egy nyugdíjas portási állásról van itt szó, nem egyetemi diploma megszerzéséről. De ha már így van, ez a feltétel, ám legyen!
Azzal küldték haza, kiértékelik, és majd értesítik! Annyi élettapasztalata volt, tanár létére is, ez a mai stílus, szokvány szöveg, ebből nem lesz semmi! Azzal nyugtázta, eddig eljutott, szerzett kis élményeket, ezzel is gazdagabb lett.
Várt. Egy napot, egy hetet, majd a nyolcadik napon megszólalt a telefon. A „Kárász Autó”-tól keresték, kérték, másnap délelőtt tízre jelenjen meg. Egy kis remény kerekítette hatalmába, felvetődött a kérdés: – mégis portás lesz? A megjelölt időpontban a személyzetis – ma úgy nevezik humán erőforrás szakreferens – irodájában vele együtt négyen várakoztak.
– Önöket választottuk ki erre a feladatra – mondta az előadó. – Megjegyzem, több mint hatvan jelentkező közül kellett válogatni, de itt még nincs vége, hiszen csak egy emberre van szükségünk!
Kalocsai Antal földrajz szakos tanár már meg is bánta, hogy belefogott ebbe az álláskeresés-féle kalandba. Kaland ez a javából, mert lépésről lépésre meglepetésekbe, megmérettetésekbe botlik a résztvevő. Jól érezte ezt, mert még hozzátették: – Egyenként, kimennek a portára. Ott van Géza bá, ő a portások főnöke, ő is teszteli önöket. Aztán az összesítés után, döntünk! – volt a végleges eligazítás.
Kalocsai Antal türelmesen várt. A türelem számár nem volt szokatlan, hiszen a diákokhoz mindig is türelem kellett. Aztán ő került sorra. A portán az a bizonyos Géza bá fogadta. Eléggé firtató szemekkel nézett rá. Már kezdett gyanússá válni ez a nézés. Beszélgetni kezdtek. Nem a portai dolgokról, inkább arról kezdett érdeklődni, honnan ismeri őt, mert ismerős neki. Aztán kiderítették, hogy valamikor, pár évvel ezelőtt ugyanabban a tízemeletes házban laktak, mind a ketten. A liftben még találkoztak is, csak akkor még futott az iskolába, nem nagyon nézelődött. Ez az ismeretség azonban sorsdöntő lett számára. Ő kapta meg a portási állást.
Pár nap után belerázódott a munkába. Kezdte magát jól érezni. A dolgozók, szerelők udvariasak voltak vele, főleg attól kezdve, hogy kiderült, ő egy tanárember. A műszak reggel 6-tól este 6-ig tartott. Kétnaponkénti váltással, két nap meló, két nap szabad. Így tulajdonképpen csak fél hónapot kellett itt munkába tölteni. Megkapta az első havi bérét, örült, milyen jól jön ez a nyugdíj mellé. Hazafelé, egy útba eső kocsmába is betért. Kért egy fröccsöt. Ezzel akarta megjutalmazni magát, mindazért az igyekezetért, kitartásért, mellyel küzdött ezért a portási munkáét. Ahogy így töprengett, odaállt mellé egy negyven év körüli, jó erőben lévő szőke férfi, szürke pulóver volt rajta, meg farmer nadrág. Ő is fogta borospoharát, végignézett rajta és egyenesen megkérdezte:
– Melóból hazafelé?
Kalocsai Antal hirtelen arra gondolt, honnan tudja ez a fickó, honnan jön. Mit is válaszoljon erre?
– Mondhatjuk úgy is! – próbált kitérni a válasz elől.
– Maga biztosan nyugdíjas, látszik magán!
– Igen, az vagyok! – ismerte el a tényt Kalocsai Antal.
– De látom, dolgozik is! Meglehet azt ismerni! – állapította meg a szürke pulóveres fickó. – Jó magának, szerencsés is! Van nyugdíja, meg egy kis mellékes is! – tette még hozzá.
Úgy érezte, teste, lelke üvegből van, átlátnak rajta, mint a szitán. Talán el kellene tagadnia ezt a portásságot? Lehet! De, hogy hallgatni kell róla, az biztos! Ebben a munkanélküli világban, kitűnik, aki dolgozik. Annak még az ábrázata is más. Ezt a megállapítását két hónap múlva a felesége is igazolta. Mondta a férjének:
– Képzeld, itt volt a szomszédasszony és kérdezte, a maga férje dolgozik még? A Sanyi fiának már három hónapja nincs munkája!
– Nem is lesz, aki nem szeret dolgozni, csak lógni, azt úgy is hagyják! – mondta erre Kalocsai Antal és arra gondolt többé nem is beszél erről senkinek.
Két nap múlva az utcán találkozott egy régi tanár kollégájával. Megveregette a vállát és mondta: – Jól nézel ki! Aztán megkérdezte:
– Mit tesz otthon egy nyugdíjas?
Kalocsai Antal gondolkodott egy kicsit. Összeszorította a száját és alig tudta magából kipréselni azt az egy szót, melyet válasznak szánt:
– Semmit!
Hozzászólások