Húsz éves elmúltam, amikor megszületett az elhatározás, hogy az otthoni köteléket (kötelet, vagy pányvát) el kell szakítani a szülőktől, és a saját lábamra kell állnom. Nem kívánhattam apámtól, hogy nyiladozó férfivé váló életszakaszomban még ő tartson el otthon. Ebben a korban már természetes, hogy az emberfia megnézi a lányokat. Persze az hagyján, ha csak megnézi, szeretné közelebbről is, tanulmányozni részleteiben. Apám annyit mondott, hogy fiam ellehetsz itthon, mivel önálló életre egyelőre semmi esélyed. Még munkád sincs. A képlet egyszerű, van hol aludnod, meg minden nap jut neked egy tányér leves is, de nagyfiúi, legényemberi költekezésre az én fizetésemből már nem futja. De azért, hogy mégse maradjak teljesen pénz nélkül, atyai kegyelméből annyit adott, hogy hetente egyszer a falu mozijába elmehettem. Arra már nem futotta, hogy egy lánnyal beüljek egy presszóba, meginni egy-egy üdítőt és közben tehessem a szépet a kiszemelt lánynak.
Tehát a döntésem vége az lett, mivel itt a békési síkságon munkalehetőség nem mutatkozott – akkor és most sem – utazom a fővárosba. Más osztálytársaim korábban ezt a megoldást választották, így a döntésem hasonló volt. Vonatra szálltam egy kis bőrönddel és felkötöttem az úgynevezett útilaput.
A dolgok nem mentek azért simán, de így utólag elnézve, szerencsém volt. Került egy kis albérlet, elfogadható áron, meg munka is. Nem a legjobb, egy szőrmeárugyárban lettem egyszerű tróger. Napi nyolc órát melóztam, reggel hattól, délután kettőig. Aztán nyakamba vettem a várost és bámészkodtam, mint egy falusi tahó.
Haza először hetente utaztam, később az utazások ritkultak, de jó volt hazatérni. Előjöttek az emlékek, a finom hazai ízek, a környezet megnyugtató hatása. Élveztem a hétvégeket, azok egy-két napját. A visszatérés mindig felkavart, ezeket a perceket már nem kedveltem. Történt aztán egy ilyen hétvégén, hogy semmi kedvem nem volt a visszautazáshoz. Apám marasztalt, mondta, biztosan van még szabadságod, maradj nyugodtan. Tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű, mégis ráálltam a maradásra. Arra gondoltam, elmegyek itt az orvoshoz és elmondom, hogy nem éreztem jól magam, szédültem, vagy fájt a torkom, nem tudtam visszamenni. Biztosan ad igazolást (betegpapírt, bélyegzővel) és egy nap nem a világ. Úgy is volt, hétfőn reggel felöltöztem és elmentem az orvoshoz. Apám elmagyarázta, hol van a rendelője. Rövid úton meg is találtam, az udvari részről volt a bejárat, a földszinten.
Beléptem a váróba, amely üres volt. Nem várakozott senki. Leültem. Eltelt legalább egy jó óra, egyetlen lélek sem jelentkezett. Nagy csend mindenfelé. Úgy döntöttem, bekopogok, és végére járok a dolgoknak. Kopogtam, halkan és vártam. Semmi válasz. Tágra nyílt fülekkel figyeltem, csend, semmi mozgás. Erőteljesebbre vettem a kopogást, de ekkor sem jött rá semmiféle reagálás. Óvatosan lenyomtam a kilincset, az ajtó halkan kinyílt. Elém tárult az orvos szobája. Nagy asztal, rajta iratok, vérnyomásmérő, sztetoszkóp, receptek. Egy lélek sem tartózkodott a helyiségben. Gyorsan felmértem a helyzetet, felkaptam a bélyegzőt és lebélyegeztem vagy öt receptet, mert mást nem találtam ott hirtelen. Aztán sarkon fordultam és kisétáltam a rendelőből.
Már jó távol voltam az orvostól, amikor kivettem a zsebemből a megszerzett papírokat. Orvosi vény volt, szabályosan nyomtatva, üresen, rajta az orvos bélyegzőjének lenyomata. Ez kell nekem, majd kitöltöm, leadom és kész. Otthon az egyik vényt megfejeltem a nevemre, ráírtam, hogy „igazolom T. Beteg súlyos torokfájás miatt hiányzott egy napot” (pontos dátum a megjelölt napra). A bélyegzőnél tettem egy dr. krikszkrakszot, „orvosi” aláírást. Nézegettem, nagyon szabályosnak találtam. Még egyszer alaposan elolvastam a recept nyomtatott szövegét és ekkor nyilallt belém, hogy az orvos nőgyógyász. Na ezt, hogy magyarázom ki? Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt. Ez kellett nekem, semmi más, csak egy nőgyógyász!
Már előre hallottam azt a heccelést, amellyel a srácok fogadnak majd, ha megtudják, hogy nőgyógyásznál jártam. – Hányadik hónapban vagy, nem látszik rajtad? – Fiú lesz vagy lány? – Mit vártok? – Tényleg terhes vagy? – Mikortól nem jött meg? – Ebben a korban már szülni kell! – sorakoztak a megjegyzések, kérdések. Tudtam, erre ténylegesen fel kell készülni. De mit mondok, ha arra várnak választ, hogy mit kerestem én ennél az orvosnál? Hosszan törtem a fejem és többféle verziót találtam ki.
Eltelt ez az egy nappal hosszabb hétvége is. Kétségek gyötörtek, de azért kényelmesen pihentem. Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha még egy nappal meghosszabbítanám a pihenést. Üres papírom még van, jó hogy többet bélyegeztem, mintha éreztem volna, szükségem lesz rá. Apám is marasztalt, nyugtatott, biztosan nem lesz ebből baj, megértő emberek élnek ott is. Ráálltam a maradásra, úgy döntötte, – ha lúd, hát legyen kövér – öt napra hosszabbítottam meg maradásomat. Úgy, hogy az újabb igazolás kitöltésével egyelőre nem foglalkoztam. Hátha valami váratlan változás következik be. Nem tudhatja az ember sohasem, ebben a fejetlen zűrzavarban, mit hoz a holnap. A napok szépen, kellemesen teltek. Jókat kajáltam, anyám kedvembe járt. A magyarázatok között megpróbáltam szelektálni. A legelfogadhatóbbnak azt tartottam, hogy a körzeti orvos szabadságon volt. Ebben a faluban más orvos nincs, csak a nőgyógyász, kézenfekvő, hogy ő volt a helyettesítő. Gondolkodtam, éreztem ez teljes mértékben azért ingadozó, magyarázatnak mégis valami.
Úgy gondoltam kellően felvérteztem magam, így nincs semmi vész! Ezzel az összegzéssel ültem vonatra és utaztam vissza Pestre. Másnap a munkaügyin leadtam a végérvényesre írt igazolást. Csak annyit kérdeztek: – Hol a táppénzes papír? Egyszerű volt a válaszom: – Azt nem kaptam! Munkába álltam, elkezdtem dolgozni. Csendben eltelt három nap, amikor a főmérnök keresett, kezében a nőgyógyász igazolással. Elmondtam a mesémet, türelmesen meghallgatta. A végén annyit mondott, táppénzes papír kellene, ezt a cetlit nem tudják elfogadni. Ha nincs szabályos táppénzes papír, akkor a négy nap, igazolatlan hiányzás, ez pedig fegyelmi vétség! Ez azzal jár, hogy az év végi osztalék is ugrik, négy napra nem jár munkabér, összesen több ezer forint kiesés. Jóindulattal még annyit mondott, próbáljam meg a körzeti orvosnál, hátha ad szabályos papírt.
Mit volt mit tenni, megfogadtam tanácsát és másnap elmentem a Trefort utcába a körzeti orvosomhoz. Hosszú várakozás után sorra kerültem. A körzeti orvos, akinél most voltam először, meglepő módon kedvesen fogadott. Kiegyensúlyozott embernek tűnt. Elmondtam a magyarázatként felállított téziseket. Kissé furcsállta, hogy éppen egy nőgyógyász helyettesíti a körzeti orvost. Nyugodtan végig hallgatott. Aztán ért az első meglepetés, mert elővett egy táppénzes papírt, kitöltötte, és azt mondta: – Hiszek magának, mert olyan becsületes magyar képe van! Nyíltan és hosszan a szemembe nézett. Szemrebbenés nélkül álltam tekintetét. Nyugalommal még hozzá tette: – Ez a papír, akkor lesz érvényes, ha a Fiumei úton a nagy OTI-ban, egy orvosi bizottság előtt is megfelelek. Ezzel elengedett, a papír fejlécére ráírta a helyet és az időpontot.
Ez aztán betette a kaput! Tudtam, itt egyértelműen lebukom, kiderül az igazság! Egy bizottságot nem lehet félrevezetni! Izgultam nagyon, hátra volt még négy nap. Elképzeltem, mit fognak velem tenni, meztelenre vetkőztetnek, ott fogok sétálgatni az öreg professzor orvosok előtt. Csüngő férfiasságomat a tenyeremből formázott szükséges takargatással leplezem. Átlátnak rajtam, mint az üvegen, melynek a túlsó oldalára félelmemmel oda íródott: – csaló! Milyen megszégyenítő lesz, amikor kiderül az igazság. Már bántam ezt a hetes kiruccanást. Kellett ez nekem!
A megjelölt időpontra ott szobroztam a Fiumei úti OTI emeleti, megjelölt szobájának ajtaja előtt. Csak én várakoztam, egyedül voltam. Türelmesen, semmi mozgás, csend. Egyszer csak nyílt az ajtó és egy fehérköpenyes hölgy elkérte a papírjaimat. Bement és egy kis idő után beszólított. A szívem a torkomban dobogott, szinte hallottam lüktetését, ritmusát. Beléptem a helyiségbe. Egy nagy asztalnál egy szál orvos ült. Ez volt a második meglepetés! Bizottságnak semmi nyoma. – Parancsoljon! – mondta és a szoba közepén, árván álló székre mutatott, üljek le. Itt kettőnk között, beállt a csend. A bizottsági orvos fel sem nézett. Bélyegzőért nyúlt. Ráütötte a papírra. Aztán még egy stemplizés következett, egy aláírás és nyújtotta a papírt. – Tessék! Rendben vagyunk!
Nem akartam elhinni, hogy csak ennyi az egész. Zavartan megköszöntem és kimentem a helyiségből. Kint leültem egy székre, mert megfordult velem a világ. Itt ért a harmadik meglepetés! A papírra néztem, rajta egy nagy téglalap alakú pecsét, felirata: „Táppénzre jogosult!”
Könnyű lett körülöttem a világ. Úgy éreztem kicseréltek és a szerencse forgandósága ellenére, mellém pártolt. Lobogtatva adtam le a bérszámfejtésbe. A nőgyógyász história után egy kicsit kétkedve néztek rám egy darabig, de a nagy bélyegző engem igazolt.
Hozzászólások