Még ez is a csetényi mozihoz kötődik. A magunknak rendezett jutalomvetítés keretében (bőven tíz év alatt voltam akkoriban) láttam egy hallatlan izgalmas jugoszláv filmet. Hogy miért lett a film címe Rendszáma H 8, azt csak a végén árulom el.
A távolsági autóbuszon egymás mellett ült egy fiatal lány és egy középkorú férfi. Beszélgetéseik során utóbbiról kiderült, hogy menthetetlen rákos beteg. A párbeszédeikből megragadott egyik gondolata, amit az orvosokra mondott: sikereiket égig magasztalják, míg kudarcaikat eltakarja a föld.
A ködben és hózáporban kínlódó sofőrök közül az egyik kilépett a sorból, és a szó szoros értelmében elviharzott. Hogy nagyobb baj ne legyen, egy teherautó összeütközött a távolsági autóbusszal. A vétkes személygépkocsi rendszámából a többiek már csak ennyit láttak: H 8.
Síelés, szánkózás, csúszkálás
Téli örömeink legnagyobb részét e három dolog tette ki. Igaz, ehhez még hozzájöttek az Ördögárokhoz és a Római fürdőhöz szervezett kirándulásaink. Az Ördögárok a dudari, míg a Római fürdő a Gaja-patak mentén, a bakonynánai erdőben van, télen-nyáron nagyszerű kirándulóhelyek.
Hanem a síeléshez síléc is kell. Az meg csak olyan volt, amire a tehetségünk futotta. Deszkából kifaragtuk, ügyelve az orr kiképzésére. A bányából szerzett gumiszalagdarabokból egy-egy pántot rászögeztünk a deszka oldalára, aztán indíts! Ez a kötés minden esésnél biztosan kioldott, soha nem volt bökkenő belőle. Általában azok voltak a legkedvesebb játékaink, amiket saját magunk készítettünk. Szánkóink is nagy változatosságot mutattak. Még lőszer rakasz is volt az instrumentumok között.
Síeltünk és szánkóztunk az Angliában, a falu Fő utcáján. Nagy kalandunk adódott, amikor a református templomtól meredeken siklottunk lefelé, és a féktávolságunkon jóval belül az úton a szokott megállójába begördült a bányászbusz. Egyetlen lehetőségünk maradt: összehúztuk magunkat, és a busz alatt (keresztben az országúton) suhantunk tovább, míg be nem csapódtunk az állatorvosi rezidencia kertjébe, nagy léket vágva a drótkerítésen. Később alig tudtuk eltüntetni a nyomokat. A mindennapi szánkózásaink közül legtöbbször az Angliában jeleskedtünk. Örömünnep volt számunkra, amikor a tanárok (és főleg a tanárnők!) is csatlakoztak hozzánk. Mindannyian versengtünk, hogy ki kit vigyen le. Hozzám Ili néni, az osztályfőnököm és testnevelő tanárom csatlakozott. A Kilátótól suhantunk lefelé. Ahol a pályánkra merőlegesen volt az út, ott 6–7 métert is repültünk a levegőben. Eközben csak annyit toltam előre a szánkót, hogy én még a végére essek vissza, Ili néni szegény viszont nyakig a hóba. Persze, én sajnáltam legjobban az esetet. (Hogy milyen ártatlan pofákat tudtunk vágni ilyenkor, az már bőven átlépte a művészet határát!)
Mikor apám lovas szánnal ment körjáratra, utána kötöttük a mi szánkóinkat. Csősz pusztánál elköszöntünk, és mint a szélvész, száguldottunk vissza 6–8 kilométeres szakaszon a jásdi elágazásig.
A csúszkálás abból állt, hogy a kastély és a kápolna között lefelé induló utat egészen a platánsor végéig addig locsoltuk vízzel, míg egy összefüggő jégpályát kaptunk. Két lábbal beleálltunk a kiképzett vályúba, lábunk közé kaptunk egy nagyobb faágat, arra ráültünk, és máris szélsebesen indult a műélvezet.
Minden téli idényre kaptunk az őszi vásárban egy pár bakancsot, amit tavaszra rendesen el is használtunk. Első dolgunk volt a suszternél a sarkára patkót veretni, a talpára pedig csigaszeget. Amennyi ráfért. Némi bejáratás után a csúszkáláshoz ez lett a legfontosabb eszközünk.
A falu körül több helyen volt kenderáztató. Télen mindegyik befagyott. Nekünk se kellett több. Némi szünetet tartottunk, ha a zsenge jég beszakadt alattunk. Igyekeztünk mihamarabb kikászálódni a derékig érő jeges vízből. Hazaszaladtunk átöltözni, és utána ment minden tovább, mintha mi sem történt volna. A legritkább eset volt, hogy megfáztunk. Viszont az élmények mindenért kárpótoltak bennünket.
Nem csoda, hogy minden zordságuk ellenére annyira vártuk a bakonyi teleket.
Hozzászólások