Volt értelme, nem volt értelme, egyáltalán meg lehet-e egy lavinát állítani, ha egyszer elindult? Majd elválik. Én mindenesetre megtettem, amit I. Ali is megtett egy kevésbé iparosított, demilitarizált, ám boldogabb bolygóért – kezdtem azonosulni egyre jobban Alival. A szabadság, igazság és racionalitás kétségtelenül szép eszmék, azért nem ártana revideálni az egészet. Igen, revideálni, mégpedig a dolgok jelenlegi állása tükrében. Az ám, csakhogy mit revideáljunk, ha ott feszül közöttünk az a védőpajzs. Ami a további terveimet illeti… Ugyan, mik lehetnek? Terjeszkedni, megújulni nincs kedvem. Kutassam végig a tengerpartot? – fenéket! Már nem voltam rá kíváncsi. Valahogy olyan fásultnak, bénának meg öregnek is érzem magam, mint a kis Ali. Vajon hány éves lehetek? Már a Paradicsomban sem számoltam. Egy szó mint száz, nem tudtam mit kezdeni magammal. Megjegyzem, egy-egy nagyobb csalódás, fiaskó után éreztem én már azelőtt is effélét, de… Stb., a lelkizés, magyarázgatás nem az én reszortom. Volt egy antik hintaszékem, még a dédapámtól maradt rám, ebben szoktam általában olvasgatni, mélázni, csak újabban egyre sűrűbben. Hogy miről? Na, miről szoktak az öregek retrózni? Természetesen a múltjukról. Én is felidéztem gyerekkorom éveit, amikor a Terra 144 csak úgy nyüzsgött az embertől. Boldog időszak volt, csak az a kár, hogy túl hamar lezárult, és a hajó egy gyilkos kor következtében lassanként kiürült. A Terra meg csak repült, repült anélkül, hogy ki tudtam volna kötni valahol. Hiába, nagy ám ez az univerzum, és ahhoz, hogy célba érjek, egy technikailag sokkal felszereltebb hajóra lett volna szükségem. Újra átéltem a szüleimmel való találkozást, Dzsamilla hűtlenségét, kihallgatásom minden apró részletét. Csak a jelenről nemigen vettem tudomást. Pedig tényleg csinálnom kéne már valamit: igenis kibővíttetni a telepet, korszerűsíteni az űrhajót, kimenni a robotok közé… Ja, de minek, ha úgysem repülök sehová, a telep meg úgy van jól, ahogy van. A robotok nem mertek zavarni. Így suhant el ismét néhány… Hónap, év? Ezt sem számoltam. Amikor azonban egymásután két napig sem bújtam ki a fészkemből, Egyeske bekopogtatott az ajtómon.
– Elnézést a zavarásért, csak azért néztem be, hogy megkérdezzem, beteg vagy, mert már napok óta nem láttunk.
Hozzá akartam vágni a kávémat, amit éppen akkor kortyoltam, de uralkodtam magamon.
– Megható, hogy így aggódtok értem, de semmi bajom sincs, és nagyon örülnék, ha a jövőben csak az keres fel, akit én hívok – utasítottam rendre fagyosan.
Talán nem kellett volna, de mit tegyek, ha máig sem tudom lenyelni, milyen jövőt jósolgat nekem ez a droiddá avanzsált pléhdoboz.
Egyik nap hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. No, erre már én is kidugtam az orromat.
– Mi az, mi történt?
A robotok az Éden felé mutogattak.
– 40-es, 2-es, 30-as, 50-es, ide hozzám íziben! – tértem hirtelen magamhoz. – Gurítsátok elő a kocsimat, felderítjük a terepet! Te itt maradsz! – parancsoltam vissza Egyest kimérten.
Az Éden elé érve felerősödtek a robbanások, s a levegőben félelmetes fények villództak.
– Tapogassátok le a pajzsukat! Szeretném tudni, működik-e?
– Negatív.
– Akkor a szabadság, igazság és racionalitás nevében előre! – zökkentem vissza teljesen a jelenbe. – Valami azt súgja, nagy dolgok zajlanak az É–2-n.
Alig fejeztem be a mondatot, valami elfütyölt mellettem. Nem csoda, hisz a földön, levegőben egyaránt eszeveszetten lövöldöztek egymásra az emberek. De hogy pontosan kik, kire és miért lövöldözött? Én zseniális társelnökömre, Hitlerre gyanakodtam. A jelek szerint megvalósította terveit, és felfegyverezte a híveket. A harcolók közt egyetlen űrvándort sem láttam. Helyettük fehér hajú, piros szemű alakok cikáztak fel-alá a házak, utcák közt. Albínók! Még sosem láttam ilyen bizarr palikat, de ismereteim szerint csakis ők lehetnek. Ami még ennél is jobban megrázott, hogy a földön bizony rengeteg sebesült nyögött, vonaglott, sőt, úgy tűnik, egyesek visszaadták lelküket az Atyának. Ez a vég, vagy legalábbis a vég kezdete – hánytam el magam. Tehát igazat mondott Szergej Szergejevics, amikor arról próbált meggyőzni, hogy örök élet még a Paradicsomban sem létezik. Hosszú élet igen, az előfordul. Itt vagyok példának mindjárt jómagam – hála az orvosoknak szerintem. De akármilyen hosszú valami, annak még van vége, és most ennek is eljött az ideje. 40-es belém diktált egy tablettát.
– Vedd be, kérlek, megnyugtat.
30-as, azaz Kukacka szokása szerint most sem bírta ki szó nélkül.
– Micsoda barbárok, és ezek merik magukat embernek nevezni? Javaslom, vonuljunk biztonságosabb helyre, amíg még nem késő.
Éreztem a megvetést, de már sem kedvem, sem energiám nem volt emiatt megfedni.
– Igazad van, vonuljunk! – vettem át a kormányt 2-estől, és haza-, azaz Szent Mihály felé irányítottam a gépkocsit.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások