Gyerekként a Zsolnay-gyárban „dolgozott”: a Sikorski-házban működő óvodába járt. Mind az épület, mind a gyárudvar valóságos mesevilág volt számára. Az óvoda márványlépcsőjén még azokat a rézkapcsokat is láthatta, melyekkel a díszszőnyeget erősítették oda egykoron. Bármerre is ment a többi ovissal, eozinszobrok, domborművek, vázák vették körül őket, minden lépésnél láthatták az egykoron ott élt Zsolnay család kéznyomát.
Az apja is a gyárban dolgozott, kerámiákat égetett. Mivel poros, nehéz meló volt, valamivel le kellett öblítenie a torkára tapadt port, a pirogránit fojtogató égetését. Erre nagyszerű eszköz volt a sör és a haverok.
Amikor tehát az apja jött érte délután, nem mentek haza egyből, hanem még beugrottak a húgyszagú kricsmik egyikébe, melyekből több is volt a gyár körüli girbegurba utcácskákban. A gyármonstrumot körülölelték a századelőn épült földszintes munkásházak, némelyik homlokzatán még a nyolcvanas években is ott lógott a kerámiából égetett Zsolnay-címer, ami azt hirdette, hogy valamikor gyári munkás lakott abban a házban. Az apja és ő a megviselt macskaköveken sétálgattak az egymáshoz tapadt házak előtt, a kapualjakból szegénységszag terjedt, a régi idők eltűnt dicsősége mállott a vakolattal együtt.
A kocsmákban munkatársak várták őket és egy lármás, füstös, söntésszagú világ. Apja és kollégái söröztek, beszélgettek, ő pedig „jaffát” ivott. Apja így hívott minden cukros, szénsavas löttyöt, amiben nem volt alkohol, tehát emberi fogyasztásra nyilván alkalmatlan – a gyereknek jó lesz az!
Néha a Juno tanszékként ismert kocsmába mentek, ami arról volt híres, hogy amikor még fogadóként működött az épület (harmincas évek), az egyik szárnyban állítólag maga Weöres Sándor lakott. Ennek ellenére nem irodalmi kávéházak voltak ezek a helyek, kemény munkásemberek jártak oda, kérges tenyerekkel. És ő már akkor – jóval Hrabal olvasása előtt – betekintést kapott a kisemberek hétköznapi világába, közelről láthatta ezeket a nyloninget viselő, elaludt hajú, öblös hangú fickókat, akik így öblögették le napról napra a Zsolnay gyár piszkos porát munka után.
Így telt a gyerekkora: naponta ingázott a díszlépcsők, a kétszárnyú ajtók, a letűnt pompa és a földhöz tapadt életek, omló vakolatok világa között.
Jóval később – apja halála után – olvasta azt, hogy az angolok úgy mennek haza a munkából, hogy előtte negyedórára, félórára útba ejtik a pubot, hol megisznak egy sört a haverokkal. Mindezt azért teszik, hogy ne vigyék haza a munkahelyi stresszt a családhoz. A pub amolyan közbülső állomásként szolgál, ahol ki tudják ereszteni a gőzt.
Így visszatekintve az apja és barátai egész nyugatias emberként éltek akkor tájt. Legalábbis szeretné így gondolni.
Hozzászólások