Pécsi Jonatánnak egy egész délután állt rendelkezésére, hogy minden kötöttség nélkül csavarogjon egyet Pesten. Amikor a Kálvin téren feljött a metróból, már pontosan tudta, hogy mit akar megnézni a városban. Egy bohó huszonévestől kissé szokatlan ez a tudatosság, de Jonatán ritkán jár Pesten, és úgy gondolta, muszáj valamilyen terv szerint haladnia, különben elmegy az idő, és a végén nem lát semmit. Ezt pedig nem akarta.
Az első állomása az egykori rádió volt a Nemzeti Múzeum mögött. Sokáig álldogált a Márványteremnek otthont adó palota előtt. Itt volt egykoron a Rádiókabaré főhadiszállása, ahol felvették azokat a legendás kabarészámokat, melyeken Jonatán felnőtt. Bámulta a patinás falakat, közben elképzelte, ahogy az ablakok mögött egykor híres humoristák jöttek-mentek.
Félóra múlva az Astoriával szemben cövekelt le, mert eszébe jutott az a film, amit itt forgattak. Szinte maga előtt látta, ahogy az a híres színész fejjel lefelé lóg az egyik ablakból.
Amikor kiért a Dunakorzóra, barátságos őszi napfény fogadta. A vízen lustán úsztak a sétahajók. A szédítő ellenfényben a hidaknak és a Várnak csak a kontúrjait látta. Jonatán pedig álmodón sétált végig a Korzón a turisták közt. Valahogy megnyugtatta a víz közelsége, a bódult fény, és az emberek felszabadult jövésmenése.
Az egyik szálloda előtt megállt egy üres padnál. Egy pillanatra az az ötlete támadt, hogy leül kicsit napozni, nézni a Duna partot, élvezni az indián nyár fényeit, a Korzó megnyugtató moraját. De aztán gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, hiszen még annyi mindent szeretne látni Pestből. Mi lesz az útitervből – bármennyire is hevenyészet –, ha itt most leül a Duna parton? Egyébként is: még csak harmincéves. Ilyen korban menni kell, felfedezni a világot, nem ücsörögni, mint valami nyugdíjas.
Pécsi Jonatán továbbment tehát. A következő állomás a Szabadság tér volt. Ott megállt az egykori tévészékház előtt. Áhítattal nézte az óriási timpanont és alatta a hatalmas lépcsősort, melyen azok a legendás tévések jártak egykor, akiken gyerekként felnőtt.
A Kossuth téren, miután lefényképezte az Országházat, újra meglátta a Duna partot, és eszébe jutott az az üres pad a Korzón, amit otthagyott. Talán mégis csak le kellett volna ülni oda. Még mit nem?! Akkor mi lesz a látnivalókkal? Például most a Bazilika kilátójával? És Pécsi Jonatán ment is tovább, a terve szerint. A Bazilika belsejében a keskeny csigalépcsőn beszorult két fiatalokból álló csoport közé. Tartania kellett velük a tempót, ám félúton úgy tett, mintha lefényképezne valamit a lépcsőházban, a huszonévesek pedig végre kikerülték őt. Hiába, negyvenévesen már nem lehet ennyi lépcsőt megmászni egyhuzamban.
A kilátón ragyogó napsütés fogadta. Hanyatló őszi fényben szendergett Budapest alatta. A budai égbolton lefelé tartott a nap. Ekkor újra eszébe jutott a Korzó és az a pad. Talán mégiscsak le kellett volna ülnie oda. Na persze, akkor nem láthatta volna ezt a panorámát.
Az Andrássy úton már alkonyodott, sorra gyúltak meg a sugárút lámpái. Sétált a neonfények közt, miközben egy-egy fontosabb helynél megállt: a Nagymező utcánál, az egykori Mikroszkóp színpadnál, az Operettszínháznál, a hírességek lábnyomainál. A legtöbb időt azonban az egykori Japán kávéház előtt töltötte el. Valahol azt olvasta, hogy ezek között a falak közt írt egykor Rejtő Jenő. Ekkor arra gondolt, hogy így ötvenévesen talán már kissé szentimentális olyan épületek előtt álldogálni, ahol rég halott hírességek laktak, írtak, sétáltak. De ezért mégiscsak megállt a Kodály köröndön (Itt sétált Kodály!), egy-egy palotánál (Itt lakott az a híres konferanszé).
A Hősök terére egy megöregedett, sokat látott férfiként ballagott ki. Pécsi Jonatán hetvenéves kora ellenére itt is mindent meg akart nézni: A Szépművészeti Múzeumot, a hét vezér szobrait. Vaksi szemével még a királyok neveit is kibetűzte a Millennium emlékművön. A koronát tartó angyalig azonban már nem látott fel.
Hűvös szél fújt át a téren. Jonatán megborzongott, és újra eszébe jutott az a pad, a napsütötte Korzón. Ekkor már tudta, hogy délután le kellett volna ülnie oda. Legalább tíz percre. De hát hol van már az a Korzó, az a napfény? Jonatán erre a gondolatra megvonta a vállát, és elindult a liget belseje felé. Okvetlenül szerette volna látni a Királydombot. Egykor ott adták elő azt a híres rockoperát.
Késő este egy százéves aggastyán bolyongott a liget fái között. Fázott és alaposan eltévedt. Néhány kocogó gyűlt kőré, akik segíteni akartak neki. Megkérdezték tőle, hol lakik, mi a neve, de a reszketeg öregember egyre csak a Korzóról és az őszi napfényről beszélt nekik meg valami üres padról, és arról, hogy mennyire, de mennyire elment az idő.
Hozzászólások